Nem tudom, te hiszel-e a csodákban, de ha elolvasod ezt a bejegyzést, remélem, közelebb kerülsz ahhoz, hogy higgy bennük!

2023. szeptemberében kitapintottam egy csomót a mellemben, másnap már ultrahanggal és mammográfiával vizsgáltak. Két héttel később már minden ilyenkor szükséges vizsgálaton túl voltam. Három héttel később pedig már a diagnózis tudatában kértem időpontot Kékgolyóba, ahogy mindenki hívja az Országos Onkológiai Intézetet.

Mi ebben a csoda? Egyrészt hálás vagyok, amiért magánúton tudtam minden vizsgálatot elvégeztetni, és nagyon gyorsan történtek az események. A diagnózistól számítva a protokoll szerint kötelező 1 hónapon belül elkezdeni a kezelést valamilyen módon (műtét, kemó, sugárkezelés, immunterápia, stb). Csoda, hogy amíg 10-15 éve egyszerűen lekapták az ember mellét, ma a sorrend: életmentés, mellmentés. Csoda, hogy a diagnózis közlésekor tudtam nevetgélni a rendelőben a doktornővel, aki egyébként hihetetlenül kedves volt. Nem ajnározó, hanem tényszerű, de nagyon kedves. Ami jó hír volt, hogy nincs áttét, semmilyen továbbterjedés, így az esélyek is nagyon jók, valószínűleg kisebb műtéti hegek, és célzott terápia vár rám.

Ott azért örökre megváltozott minden. Főleg a hozzáállásom. Fiatalabb koromban elég depresszív alkat voltam, de szerencsére 30-35 éves koromra ez rendeződött, gondolom, beálltak a hormonjaim. Szóval eléggé betojtam, mert a családomban -de csak férfiágon!!!- majdnem mindenki érintett volt, és hát el is vitte őket a betegség, így volt pár perc, amikor azt gondoltam, hogy nekem is lefújta a meccset a Nagy Játékvezető. A doktornő viszont már ott biztosított róla, hogy a hozzáállás fél siker, és nálam ezzel aztán biztosan nem lesz gond.

Csoda, hogy humorral tudom kezelni a helyzetet, és ott és akkor nevetek, ahol és amikor csak tudok. (Az előző bejegyzésben összeszedtem párat, remélem, egy-két kellemes percet szereztem vele bárkinek is!)

A legjobb orvosokhoz kerültem, és az első vizsgálattól számítva 1 hónappal és 5 nappal később már az első kemoterápiás infúzió csöpögött a karomba. A mellékhatások nem voltak olyan vészesek, ahogy azt én gondoltam, nyilván nem a legkellemesebb, kezelésenként 3-5 napom ráment a regenerálódásra, de életemben először teljesen meg tudtam engedni magamnak a pihenést, amit előtte sosem. Feketeöves túlagyalóként a pihenés sosem sem volt pihentető, mindig járt az agyam, vagy tanultam, vagy azon törtem a fejem, mit tanuljak, vagy mit kéne pihenés helyett csinálni, persze jó nagy adag lelkifurdalással, hogy miért nem azt csinálom. Hát most nem volt apelláta, a kezelésektől az agyam sem működött rendesen, szóval nem tudtam a világon semmi másra használni ezt az időt, csak a színtiszta pihenésre. Eljött az ideje, hogy ezt is megtanuljam tehát. Igen, nekem ez is csoda!

A diagnózis után azonnal utánanéztem a mellrák pszichoszomatikus okainak, mivel női ágon semmilyen hasonló nem fordult elő a családunkban. Tehát vagy lelki úton gyűjtöttem be, vagy elcseréltek a kórházban, de mivel a 4 évvel idősebb tesómmal kábé ugyanúgy nézünk ki, erre kevesebb az esély...

A gyógyszeres kezelés hetei alatt párhuzamosan elkezdtem a megoldásokat keresni, illetve inkább rátaláltam a nyitott ajtókra. Ez a nyitottság dolog fontos számomra, sok dolgot viszont elutasítottam életem korábbi történései miatt, most viszont egyszerűen kinyíltam a lehetőségekre, azok meg rám. És mindig jött valaki, aki mondott valamit, és arra gondoltam, miért ne?! 

Így kerültem el családállításra, amiről persze gőzöm se volt. 2 óra néma, fullasztó sírás alatt elég sok családi traumával, elakadással szembesültem, de azonnal megtörtént az oldás is benne. Még mindig a hatása alatt vagyok, pedig már nagyjából 2 hónapra történt. 

A kineziológia volt a következő lépés, amiről szintén nem tudtam semmit, csak annyit, hogy eddig nem mertem közelebb lépni hozzá. Most viszont egy "véletlen" beszélgetés során kaptam egy telefonszámot, felhívtam, és nemsokára ott is találtam magam a rendelőben. És mit ad Isten? Szinte szóról szóra megismételte azt, ami előző nap elhangzott a családállításon, és ha nem tudjátok, én se tudtam, a kineziológia egyfajta stresszoldás, így ezeket ott helyben el is kezdte oldani a szakember. Azóta rendszeresen járok, nagyon érdekes témák bukkannak fel időről-időre, és elindult szépen a gyógyulási folyamat ott is. 

Rájöttem, hogy magamra is kell időt szánni, fontos, hogy szeressem magam, ajándékozzam meg magam, kérjek segítséget, fogadjam el, amit mások szívesen adnak. Ez az egyik legnehezebb leckém talán. Elkezdtem jógázni, megadni a testemnek is azt a jót, amit eddig sosem. Közben olyan olvasmányok, könyvek, tanulnivalók, cikkek, podcast-ek találtak meg, és olyan mély beszélgetéseim vannak a barátaimmal, sőt néha idegenekkel is, amik folyamatosan tágítják a látóköröm, és zsugorítják a tumorokat a mellemben. Igen, elindult a folyamat visszafelé/előrefelé - pontosan nem is tudom, mi az irány, mert egy teljesen más útra kerültem. Csoda? Szerintem igen! 

4 piros színű kemó után a kezelési tervem szerint két-két másfajta kezelést javasoltak, viszont mivel másik intézményben értékelték ki a biopszia eredményét, azért az OOI-ben újra megnézték, és HER2+++ helyett HER2+-ra minősítették vissza a daganatot. Ennek jelentése: kevésbé agresszív, nem nő olyan gyorsan, és ha műtéttel eltávolítják, viszonylag ritkább esetben tér vissza. Csoda? Csoda. Egyértelműen! Egyébként az egyik kineziológiai kezelés alkalmával megkérdezte a segítőm, hogy elengedtem-e már a betegséget. Olyan friss volt még az élmény, hogy eszembe se jutott, hogy el kéne engedni. Kérte, hogy képzeljem el, milyen a betegség, és én nem egy kis gonosz, hegyes fogú szörnyecskét láttam, hanem egy emberalakot tömény fényből. És azt éreztem, hogy nem bántani jött, hanem azért, hogy segítsen elkezdeni azt az életet élni, amire születtem, megmutatni a helyes utat. (Egy korábbi bejegyzésben olvashatsz erről is, sőt, még egy versem is született erről.) 

A kezelési terv tehát megváltozott, és 4 egyforma lesz a következő hetekben. Ma volt az első, és nem tudtam, mire számítsak, rosszabb, mint az eddigiek vagy ugyanolyan, esetleg enyhébb? Most, amikor ezt írom, 3:23 van hajnalban, nem tudok aludni, szerintem ki akar jönni belőlem ez az írás, és izgatott is vagyok, mert semmilyen rosszullétem nincs. Délután egy alvás, aztán kicsit felpörögtem, és forgolódás helyett inkább ide vetem "lapra", ami bennem van. Újabb csoda tehát! Nincs mellékhatás! Picit fura érzés is, ilyenkor el tud bizonytalanodni az ember: most azért működik a koktél? Ettől is gyógyulok? Különös, de azt érzem, hogy a mellékhatások már a komfortzónám része lettek, és most a váltással nekem is újra szemléletet kell váltanom. Tanulok ebből is. Igen, működik, jó lesz, nyugi!

Az elmúlt 4 hónapban hihetetlen szeretet és kegyelem vett körül a családom, a barátaim, a kollégám és még ismeretlen emberek által is. Viccesen azt szoktam mondani, hogy az ember ezt akkor érezhetné, ha ott lenne a saját temetésén. Én viszont szerencsés vagyok, mert még életemben megtudhatom, mit jelentek az embereknek. Csoda? Igen! És hihetetlenül jó érzés! Olyan támogatás és jóindulat árad felém, amit ritkán tapasztal meg az ember. Valószínűleg ez egyébként is körülvesz, csak nem vesszük észre, mert rohangálunk az életünk és saját magunk után, mint a mérgezett egér. Van, aki képes arra, hogy ezt meglássa normális körülmények között, a hétköznapokban, én viszont a nehezített kategória vagyok, nekem büdös nagy pofon kellett ahhoz, hogy feleszméljek: egy dobozba zártam saját magam, ami sem komfortos, sem vidám nem volt. De szerencsésnek érzem magam, és tulajdonképpen hálás vagyok a mellráknak azért, hogy meg akar tanítani arra, hogy az élet több ennél, és sokkal jobb is lehet, mint amit eddig hittem, gondoltam, vagy amire korlátoztam magam a hiedelmek benyelésével. A Mátrixban éltem. De követni akartam a Fehér Nyulat. És remélem, Neo leszek -vagyis új ember- ennek a furcsán izgalmas hullámvasutazásnak a végén.

Létre is hoztam a saját kis zárt facebook csoportomat a nekem szurkolóknak, ahol közvetítem, összegyűjtöm/naplózóm a velem történteket, és azt vettem észre, hogy mivel kevesebbet tudok dolgozni, annál több időm van magamra (igen, hihetetlen felismerés! :D), aktívabb vagyok, több élményt gyűjtök, és végre megengedem magamnak, hogy éljek! Erről még fogok írni egy későbbi bejegyzésben, ami valami olyasmiről fog szólni, hogy hogyan és mivel tudod támogatni a rák- vagy bármilyen betegséggel élő ismerősödet/barátodat.

Ez a blog is egy csoda számomra, mindig is nagyon szerettem írni, több próbálkozásom volt, de valahogy mindig elfáradtak a témáim. Azért remélem, egyszer ennek a sztorinak is vége lesz, amikor hivatalosan rákból gyógyultnak nyilvánítanak, de addig azért írni fogom, mert csak úgy dől belőlem kifelé. Ezúton is köszönöm, hogy rátaláltál és  olvasod, és esetleg elküldöd annak, akinek szerinted érdemes lenne beleolvasnia. Talán akkor is érdekes olvasmány, ha szerencsés módon semmilyen úton-módon nem vagy érintett, mert mindig izgalmas belelátni az ismeretlenbe, és én itt azért elég őszintén írom le a velem történteket. Egyébként terápiás céllal kezdtem írni, de elkezdtek jönni a visszajelzések, ami azért nem gyengén motiváló... És ha csak egy emberhez is elér a mondanivalóm, esetleg elmegy szűrővizsgálatra, és megnyugszik, hogy semmi baja nincs, vagy esetleg időben felismerik az elváltozást, akkor időben lehet tenni is ellene! Több kolléganőm ment el egyébként mammográfiára azóta. Hiába, mellrákinfluencer lettem! :D (Sose gondoltam, hogy leírom ezt a szót valaha!!!)

És majdnem a végére hagytam a legviccesebbet, jó, legérdekesebbet: sosem éreztem ennyire nőiesnek magam! És magabiztosnak. És bátornak. És félelem nélkülinek. És le tudtam tenni azokat az apró, idegesítő tévhiteket, amikről azt hittem, az élet legfontosabb dolgai, pedig csak vitték az időt és az energiát. Nőiesnek érzem magam, pedig olyan kopasz vagyok, mint Kojak. És szép vagyok kopaszon. Pedig tartottam tőle, hogy majd 8-10 hónapig kell magam haj nélkül nézegetni, de eskü' jó belenézni a tükörbe! Ugyanúgy sminkelek, szépen öltözöm, járok manikűröshöz, nem hordok "betegkendőt" (ahogy én hívom), és egész csinos kis parókagyűjteményem van...

Januártól (ja, hát már január van!) elkezdem a terápiát is egy pszichológussal, mert úgy vagyok vele, ha már feldolgozás, gyógyulás, önsegítés, akkor ássunk a mélyére. Fájni fog? Nagyon. Hiszen a melldaganat kiváltó okai között szerepel az anyával való kapcsolat, a sikertelen gyermekvállalás, a párkapcsolatok kudarcai, egyszóval ilyen kellemes kis fincsi témák... De tavaly év elején megfogadtam, hogy a félelmeim nem tartanak többé vissza semmitől. Ezeket a témákat pedig évek óta tologatom, mert nem mertem velük szembenézni. És csak vitték az energiát, amit másra is fordíthattam volna. A félelmeink pedig meggátolnak, pedig az, amitől félünk, sőt rettegünk, kb 98%-ban sosem következik be, ergo elb@sszuk a saját örömünket a semmiért. Fölöslegesen pazaroljuk az energiánkat. Mondjuk én mindig is tartottam attól a családi minta alapján, hogy lesz valamilyen daganatos betegségem, hát most már ettől nem kell tartanom, mert bekövetkezett! :D (Remélem, ezen velem nevetsz most, kedves olvasó!)

Már írtam korábbi bejegyzésben, hogy akkor kezdtem el meggyógyulni, amikor kiderült a betegség, elég meredek mondat, de olyan hangosan dobol a fülemben, hogy többször le akarom írni. Hogy hová jutok el a végére? Már nagyon kíváncsi vagyok rá! (Ígérem, folyamatosan közvetítek majd róla! ;) 

Köszönöm, hogy elolvastad, örülök, hogyha hozzászólsz, és ha esetleg kérdésed volna, (nem szakmai, mert ahhoz nem értek, hanem úgy általában a blogbejegyzések és az én mellrákkal kapcsolatos megéléseim mentén) tedd fel nyugodtan a kommentszekcióban! Például egyszer megkérdezték tőlem, hogy van-e bennem félelem. Bátor kérdés! :) Vagy honnan van ez az erőm? Vagy félek-e a haláltól? Mi a legkellemetlenebb ebben az egészben? Hogy élik meg a családtagjaim, barátaim? Tudok-e dolgozni? Milyen nehézségekkel kell szembenéznem? Mi volt a legszörnyűbb ebben a 4 hónapban? És mi volt a legjobb ebben a 4 hónapban? Kérdezz bátran! :) 

A válasz: mindenen.

A humor számomra mindig is fontos volt, nincs ez másképp a mellrák diagnózisom után sem. 

Persze nem volt fáklyásmenet az első vizsgálat, amikor a doktornő arcán láttam, hogy valami nincs rendben. A rendelőből már sírva jöttem ki, egy estét végigzokogtam, mert fogalmam sem volt, mennyire súlyos, és egyáltalán mi lesz velem. Azt gondoltam, oké, szép volt ez a 42 év, de lefőtt a kávé. 

Egy barátomnak viszont örökké hálás leszek, mert azon az estén a legmélyebb pontra nyúlt le értem, és húzott ki a szomorúság, depresszió és teljes elkeseredés óceánjának mélyéből. 

Másnap felkeltem, megráztam magam, megpróbáltam némi vizes vattával lecsillapítani égő és a sírástól bucira dagadt szemhéjaimat, és azt mondtam: "Gyere, te kis rohadék, elbánok én veled!"

Onnantól fogva minden megváltozott. Nem mondom, hogy időnként nem sírok, mert a kemó utáni napokban nincs erőm álarcot viselni, nincs energiám erősnek látszani. És nem is kell. De soha nem azért sírok, mert az állapotom miatt kesergek, vagy azt kérdezgetem, miért történik ez velem. Inkább az örökbefogadott kutyás videókon.

Amikor elmondtam a barátaimnak, rokonaimnak, kollégáimnak a hírt, mindenki elszontyolodott, szóval ezek szerint valószínűleg kedvelnek! De mindenkitől azt kértem, nincs sírás, inkább meséljen egy viccet, amikor legközelebb találkozunk. De azt vettem észre, hogy inkább én vagyok az, aki felvidítja őket.

Három és fél hónap alatt viszont sokkal többet nevettem, mint előtte talán egy-két év alatt. 

Úgy kezdődött, hogy a szülinapom előtt 2 nappal mentem az eredményhirdetésre. Odafelé arra gondoltam, szegény dokik, hányszor mondhatják el a rossz hírt egy nap, vinni kellene nekik valami kis csokit... Aztán bementem a rendelőbe, ő elmondta, amit már kábé tudtam. Szeptemberi nap volt, csodásan sütött a nap, és nekem az jutott eszembe, hogy most vegyek-e télikabátot vagy már nem lesz rá szükségem. Fel is tettem a kérdést a doktornőnek, mire ő: Persze, mindenképpen! Aztán a már elhíresült mondatommal közöltem vele, hogy én mindent meg fogok tenni a gyógyulás érdekében. A mondat így hangzott (magamat idézem): ha arra van szükség a gyógyulásomhoz, hogy teliholdkor három csirke vérét kelljen kör alakban kifolyatnom, és férfiak könnyében kell megfürödnöm (bővítve azóta - a szerz.) meztelenül közönség előtt, akkor azt fogom csinálni. Ezt ő nem kérte tőlem, csak az onkológiára küldött. De azért hozzátette: Tudja, elég sok emberrel kellett már közölnöm ezt a hírt, és azt látom, hogy aki összetörik, az meghal. Hát magánál ez nem lesz probléma. Szóval ott röhögcséltünk a rendelőben, miközben közölte velem, hogy HER2+++ mellrákom van, kettő darab tumorral ráadásul. 

Onnan kijöttem, ettem egy fánkot a mekiben, ittam egy jó kávét, és írtam a főnökömnek egy üzenetet a hírrel. Jött a válasz: "Ó, banyek, nagyon sajnálom, ha valamiben tudok segíteni, szólj!" Majd 20 perccel később: "Figyelj, azt a munkát le tudod adni ma délig?" Kösz a támogatást! :D

Az egyik barátnőm férje onnantól fogva, hogy meghallotta a hírt, néhány hétig az összes üzenetet így kezdte: MELLesleg csak azt akarom mondani, hogy...

A tesóm pedig: Hugi, akkor karácsonyra most ne melltartót vegyünk neked, ugye? 

A sebészdoki, akihez a Kékgolyóban kerültem, a télikabátos kérdésemre adott választ még meg is fejelte, egyből megkedveltem: Persze, sőt, tartós tejet is vegyen nyugodtan!

És én ezeken ordítva röhögök!!! Nekem ez kell! A humor gyógyít. Ahogy a Biblia írja: A vidám szív a legjobb orvosság.

Az első vérvételen a nővérhez odaülve gondoltam, kitöltöm a csendet, és megszólaltam: Jó napot kívánok, kezdő mellrákos vagyok. (Sajnálkozva ingatta a fejét...) Mire én: Valószínűleg mellre szívtam a két volt férjemet! Na, erre úgy elkezdett nevetni, hogy azt hittem, leesik a székről! (Bocs, volt férjeim, nem hagyhattam ki!)

Talán a diagnózis után egy héttel létrehoztam egy zárt facebook csoportot a barátaimnak, hogy ne egyenként kelljen elmesélni, hogy mi van velem. Röviden csak így foglaltam össze ott a csoport létrejöttét: Ebbe a fagyikehelybe most szargombócot kaptam csoki helyett, de én azért rátolom a tejszínhabot, és megszóróm mindenféle kis színessel!

Az október eleji első kemoterápia utáni 14. napon már csomókban hullott a hajam, így a nullásgéphez folyamodtunk egy barátnőmmel. Bontottam egy üveg ProSecco-t, Gloria Gaynor I will survive című dalát csutkára tekertem, és elkezdtük felnyírni a hajam, mert mindig szerettem volna olyan vagány, Pink-éhez hasonló dögös frizkót. Persze fotóztuk is ezeket. Egy könnycseppem se gördült le. A ProSecco-t persze kihánytam, mert már nem tudja a szervezetem tolerálni az alkoholt. 

A hajvágás után meg kellett állapítanom, hogy kopaszon gyönyörű vagyok! Ezt eddig nem tudtam... Utána persze felpróbáltam az addig beszerzett kettő darab parókámat: egy kurvás szőkét és egy irodai barnát. Előbbi pontosan olyan, mint Julia Roberts parókája a Micsoda nő!-ben, amikor Vivien-ként adja el magát.

Három és fél hónap után eddig 4 kemón vagyok túl. A szemöldököm és a szempillám csodálatos módon megmaradt. A hajam néha elkezd nőni, de csak itt-ott meredezik egy-egy szál, mint amikor a nyalóka leesik a szőnyegre. Úgyhogy a nullásgéppel időnként megfésülöm a fejem. 

És hát azt senki nem mondta, hogy egyéb szőrzettől is el lehet köszönni. Vagyis a hónaljamat szerintem 2 hónapja nem borotváltam. Ez olyan, mint a patkány és a mókus esete, tudjátok, a mókusnak jobb a pr-je. Vagyis a rákos sejtek megállításán kívül olyan előnyök is akadnak, mint például hogy nem kell naponta hónaljat borotválni. Sem leszállópályát igazítani. A lábamon még próbálkozott kinőni egy darabig, de most már ott sem szükséges a borotválkozás. 

Egyszóval sem samponra, sem balzsamra, sem hajápolóra, sem fodrászra, sem hajfestékre nem költök. Sem borotvára. Masszőrhöz nem járhatok, mert a vérkeringést nem szabad serkenteni, szóval hetente spórolok egy rakat pénzt. Főleg, hogy alkoholt sem iszom. Számoltad eddig? 

Az időről nem is beszélve, hiszen hajmosás, balzsamozás, szárítás alaphangon is 20-30 perc volt, ezzel szemben a hajmosás két mozdulat, a hajszárítás szintén. Pikk-pakk kész vagyok reggelente. 

Azóta mobilhaj-díler barátnőmnek köszönhetően 6 darabosra bővül a parókáim száma, nézzük a listát: 

- kurvás szőke kleopátra

- irodai barna tarkóig érő

- rózsaszín félhosszú hullámos

- kék félhosszú hullámos

- világosbarna (szőke) ombre félhosszú

- és a fekete-fehér, de azt külön a céges bulira rendeltem (Cruella leszek)!

A fentiek alapján tehát elképzelhető, hogy a jövőben fellépéseket vállalok, netán kémkedést, mert viszonylag ritkán ismernek fel még az ismerőseim is egy-egy hajcsere után.

Persze, ha nem mosom le a sminkem zuhanyzás előtt, akkor Fester Adams-re hasonlítok leginkább: 

A kemoterápia kapcsán -amit én csak koktélparty-nak hívok, mert ott vagy 2 órát, taccsra tesznek a koktéllal, utána három napig fekszel, és a móka nem rókamentes- nem sok vicces pillanatról tudok beszámolni, de a barátaimra akkor is számíthatok. A legutóbbi előtt ezt kaptam: 

ígérem, fogok még ilyen bejegyzéseket írni, mert ha netán később kiadnám ezt az íráskupacot, akkor jó, ha össze van gyűjtve. Ugyanitt kiadót keresek. És darált mák eladó.

(Természetesen a rákbetegség nem vicc és nem játék. Lélekben azokkal vagyok, akik sorstársaim, szintén érintettek, és a családtagjaikkal is együtt érzek, mert ne feledjük, senkinek sem könnyű egy ilyen helyzet.)

Én viszont a saját helyzetemen annyit akarok poénkodni, amennyit csak lehet, és ezért nem kérek elnézést! A betegfelvételen azt mondta a hölgy: Ó, hát maga viccelődhet! Na, fogd meg a söröm!

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a bejegyzést. Ha tetszett, és arra méltónak találod, oszd meg olyannal, akinek szüksége lehet rá!

Szeptember óta része az életemnek a mellrák. Kimondani is furcsa volt először, rettentően nehezen ejtettem ki ezt a mondatot: Mellrákom van. Azóta ezt is inkább átalakítottam számomra emészthetővé: mellrákból gyógyuló vagyok. Hiszen a diagnózistól számítva egy hónap és 5 nap múlva már elkezdődött a kezelésem, és az eredmények szerint gyógyulok. Bár sosem éreztem betegnek magam, és azóta többet nevettem, és több jó élményem volt, mint előtte évekig. Sokak szerint ez is szükséges a gyógyuláshoz. Hát akkor, fogd meg a söröm!, rajtam ez nem fog múlni. 

A dokinőtől és a sebésztől is megkérdeztem ősszel, hogy vegyek-e télikabátot, azaz mennyire rossz a helyzet, mindketten biztattak, hogy nyugodtan, utóbbi azt is mondta, hogy tartós tejet is bátran! :D Nekem ez is kell, hogy ne azt érezzem, hogy beteg vagyok, és engem szánni vagy sajnálni kell. Mert egy percig nem éreztem, hogy beteg lennék. Igen, rákkal élő vagyok - jelenleg. De ez átmeneti állapot. 

Mi történt azóta? 

4 kemoterápián vagyok túl - nem kibírhatatlan. 3-4 napot egyszerűen csak el kell viselni, de olyan, mint egy közepes másnap (ahogy a főnököm fogalmazott). 5. napon már szoktam kommunikálni, a 6. napon legutóbb már el tudtam menni jógázni. Aztán két hétig mintha semmi nem lenne, tök jól vagyok, esetleg fáradékonyabb. De visszanézve ezeket a heteket, több élményem van, mint előtte hosszú hónapokig. Mert előtte szinte csak a munka létezett. Magamra semmi időt nem szántam, a családi ünnepek inkább kisebb kitérők voltak két munkanap között. 

A laborleleteim tökéletesek! Csak szólok... Merthogy ezek szerint a tumort nem jelzi a vérkép, vagy nem minden esetben. Valószínűleg, amikor jelez, akkor már nagy gebasz van (áttétek, nagy kiterjedés, több szervet érint). Étvágyam a kezelés hetét leszámítva nagyon jó, egyszóval élem az életem. Ami persze más, mint eddig. 

Merthogy nagyobb figyelem hárul rám magam és mások felől is. Fura, hogy eddig mindig én törődtem másokkal, és nekem ritkábban volt igényem arra, hogy velem törődjenek, de most mindenki engem kímél, vigyáznak rám, többször megkérdezik, hogy vagyok. Igen, fura. 

És ami a legfurább, hogy tökéletesen kiegyensúlyozott vagyok. Fiatalabb koromban lelkileg eléggé depresszív alkat voltam. Egy megoldásra több problémát tudtam produkálni, pszichoszomatikus módon szuperül meg tudtam betegíteni magam, mondjuk egy refluxot, hányingert vagy hasmenést elég pöpec módon tudtam magamnak okozni, ha volt valamilyen számomra nem emészthető szituáció. 

Tulajdonképpen a mellrákot is szépen begyűjtöttem, korábban már írtam a kialakulás lelki okairól, és hát a sok évig ki nem mondott dolgok egyszerűen felgyűltek bennem. Ergo: ha meg tudtam magam betegíteni, akkor meg is tudom gyógyítani magam. 

A gyógyulás pedig jelenleg ez: kemoterápia, családállítás, kineziológia, januártól terápia, jóga, élmények, önszeretet.

Talán már említettem, hogy amikor a doktornő közölte az eredményt, én azt közöltem vele, hogy ha a gyógyuláshoz arra van szükség, akkor teliholdnál, éjfélkor kör alakban 3 csirke vérét kell kifolyatnom, és férfiak könnyében kell megfürödnöm (azóta bővítettem) meztelenül közönség előtt, akkor azt fogom csinálni. Így hát minden, ami engem gyógyít, amivel önmagamhoz kedvesebb tudok lenni, amivel önmagamat jobban tudom szeretni, amire ajtó és lehetőség nyílik, azt meg fogom tenni. És működik. A hozzáállás fél siker a gyógyulás útján, ezt sokan mondják azóta. De nem csak a testi tünetek változnak, hanem én magam. És sokkal erősebb lettem.

Ez azért egy elég erős mondat, de valóságos. A test egyensúlyra törekszik, és az nem volt az életemben. Mindent másnak rendeltem alá, embereknek, munkának. De a saját boldogságomnak nem. Pedig ennek kellett volna az elsődlegesnek lennie! Hiába, én csak nagy pofonból értek, ezt már anyukám is bebizonyította tinikoromban. Elég is volt egy, na jó, kettő! Nincs ez másképp a tumorral se, abból is kettő van, és hát pofonnak is beillett...

Nagyon nehezen és nagyon lassan, de elkezdtem megtanulni (azt, amiről szintén írtam pár bejegyzéssel korábban) kérni. És elfogadni. Még nehezen megy, de tanulom. És egyre jobb vagyok benne. 

Próbálok csak azzal foglalkozni, ami tényleg fontos. Az apróságoknak kisebb jelentőséget tulajdonítani. Minden napban találni valami szépet, értékeset. 

Nagy különbség van a két kérdés között: Mit csináltál ma? és Mire akarsz a mai napból emlékezni. Utóbbit szeretném minden nap feltenni magamnak, mert így nagyobb valószínűséggel fogok odafigyelve élni. 

Ez a háborús kommunikáció nekem sose jött be, a politikai híreket hallva is ettől fordult fel a gyomrom. Mindenhol ellenség, folyamatos rettegésben tartás - sokaknál beválik, nálam nem. Ki a tököm akar folyamatosan félelemben élni, várni a legrosszabbat, az elkerülhetetlen véget? 

Szóval amikor közölték velem, hogy egy tumor fészkelte be magát a jobb cicimbe, néztem egy nagyot, de egyetlen percre sem fogalmazódott meg bennem, hogy harcolnom kellene. Hogy én most itt háborúban állnék, és az életem az ellenségnek át kellene adnom vagy arra feltennem hogy őt pusztítsam, üssem-vágjam, ahol csak érem.

Csak azt éreztem, hogy magammal állok háborúban már hosszú ideje. Hogy saját magamat ütöttem-vágtam, ahol csak értem. Önmagammal viaskodtam. Sosem az voltam, aki lenni akartam, hanem akinek lennem kellett. Vagyis azt gondoltam, hogy lennem kellene. És persze mindig elégedetlen voltam, mert nem azt a képet láttam, amit gyerekkoromban elképzeltem. Illetve hazudok, mert 2023 év elejére sikerült 18 kilót lefogynom, és bár a combom nem lett hosszabb a fogyástól, de életemben először azt a nőt láttam a tükörben, akit gyerekkoromban elképzeltem. A haját lóbálja a szél, csinos cuccban lépdel az utcán a célján tartott szemmel, mosolyogva, boldogan. Nagyjából 8 hónapig élveztem az életet ilyen módon, persze küzdve magammal, hogy én erre egyáltalán érdemes vagyok-e, érezhetem-e jól magam, miközben mások így-úgy kínlódnak, vagyis a világ terhével a vállamon.

És jött a rák, meg a nagy paff, hogy most mi a lóf@sz lesz. 

Aztán nemhogy lóf@sz lett, de életem legjobb időszaka kezdődött, és ezt még pár hete viccesen gondoltam, hogy majd félve fogom kimondani, mert garantáltan elvisznek a fordított ingbe gombolva, de ma már büszkén és boldogan mondom ki: ez életem legjobb időszaka!

3,5 hónapja olvastam le a dokinő arcáról a halálos ítéletnek gondolt diagnózist. Mert tényleg azt gondoltam, hogy kampec, nyista, a mi családunkban, aki beteg lett, azt el is vitte. Aztán egy barát észhez térített, miután elköszöntem tőle, megköszönve a szép közös emlékeket, és nagyjából virtuálisan felpofozott. Felkeltem, és azóta új életem van.

És tudom, sokaknak ez harc, kínlódva csinálják végig a kezeléseket, nincs mellettük támogató közeg, barátok. De én olyan szerencsés vagyok, hogy nem harcként élem meg. Nem viaskodom a rákkal, mert rájöttem egy kineziológiai kezelés során, hogy ő segíteni jött. Igen, jó nagy pofonnal. Mert sokszor másból nem értünk, én meg pláne. Nekem nem ment volna máshogy az, hogy meglássam, mennyire nem jó úton járok. Nem volt rossz életem, sok mindent elértem, büszke is vagyok rá, de boldoggá nem tett. Büszkévé is talán. Az elért sikereimnek tudtam örülni, de nem teljesedtem ki abban, amit csináltam.

Mert nem én voltam. Sem a magánéletemben, sem a munkámban, bár szívvel-lélekkel benne voltam, de egy téves elképzelés alapján, sok korlátozó hiedelemmel megfűszerezve, erőlködve, magammal harcolva, önmagamat alárendelve a saját téves elképzeléseimnek. Nem könnyű ezt belátni. Főleg azt, hogy azt gondoltam magamról, én azért nagyon pöpec vagyok, megy ez a szekér, nézd, hová jutottam. És közben elfelejtettem élni, magamat szeretni, legfőképpen magamat szeretni. Jól szeretni - na arról már nem is beszélve. 

Én tehát nem harcolok. Inkább hálás vagyok. És szerencsés. Hogy még ilyen fiatalon, 42 évesen változtathatok. És egy jobb életem lehet innentől. Egy tartalmasabb, szerethetőbb, teljesebb élet. 

Néhány napja kaptam a 4. kemót, és előtte mindig van egy kontrollvizsgálat, vérvétel, jelenés a dokinéninél. Aki kemény, szigorú, de én nagyon bírom, szoktunk viccelődni is. Erre közölte, hogy a másik intézményben vett mintát újravizsgálták, mert gondolom, másik intézmény véleményét illik felülvizsgálni, főleg egy ilyen diagnózisnál. Kétszer is újratesztelték, mert tök más eredmény jött ki, ami miatt az előre kitalált kezelési terv is ugrik, mert az a típusú kemó nem jó mindenre. És hát más eredmény jött ki, aminek a lényege: az első diagnózis agresszív, gyorsan növekedő rákot mutatott, aminek a visszatérése is gyakori. Ezzel szembe a duplacsekk eredménye: két plusz jellel kevesebb, vagyis nem agresszív, nem nő gyorsan, és ritkábban tér vissza, miután kiműtik. 

CSODA. 

Nem tudom, Te hiszel-e a csodákban, de én igen. És nem tudom, hogy ez azért történhetett-e meg, mert nem harcolok ellene, inkább vele harcolok magamért. Nem is számít, hogy miért történt. De hálás vagyok! Végtelenül hálás!

Hogy mi mindent fogok még tanulni ezen az úton, azt nem tudom, de meghatározó találkozás volt, és élvezem az utazást, a sok (néhány) kényelmetlenségével együtt is (aki Magyarországon él, és utazott már vonattal, az kábé sejti, hogy előbb-utóbb elér oda, ahová indult, de hát a MÁV az MÁV...) jó ezt megélni. Teljesebben, boldogabban jövök ki belőle. Sokat kapok, és most már el tudom fogadni ezt a sok jót. Csodás barátaim vannak, támogató családtagjaim, kollégáim. Persze sok még az ismeretlen. Hisz tök más az út, mint amit eddig ismertem. De ha mindig ugyanazt csinálod, mindig ugyanoda jutsz. De én már nem ugyanoda nézek, ahová eddig. Már más a fókusz, más az eszköz, és más a cél. 

Egy vers is született a találkozásról: 

Csodálni a szépet, a szemem felemelni,

Mi visszahúz a földre, elvágni, elengedni.

Amerre a szél fúj, könnyeden szállni,

A holdat, a Napot s mindent megcsodálni."

Közel három hónap telt el az első vizsgálat óta, ahol egyértelmű volt a doktornő arcát látva, hogy gebasz van. Ez idő alatt rengeteg dolog történt velem, számtalan vizsgálaton vagyok túl, elkezdődött a kemoterápia (sőt már a 3. kezelésen is túl vagyok!), elkezdett hullani a hajam a 12-14. napon, úgyhogy le is toltuk egy barátnőmmel az egészet, a vérvételre már úgy megyek, mint más a bankba, minden napra van egy mobilhajam, egyszóval az életem része lett a tumor. De nem körülötte forgok!

A hozzám közel állók még közelebb kerültek, az általam létrehozott támogató FB csoport egyre csak nő. Én itt dokumentálom (elég vidáman!) a velem történeteket. Főleg magamat szórakoztatom, de kiderült a személyes beszélgetésekből, hogy ez másoknak is segít az eseményeket megérteni, feldolgozni, elfogadni, és más szemmel tekinteni rá. És nem csak velem kapcsolatban, hanem az érintett kollégáik, barátaik, rokonaik esetében. Eszemben se volt, hogy én most itt megváltom a világot a hozzáállásommal, mert legfőképpen az érdekelt, és azt boncolgatom, hogy én ebből mit tanulok, hogy amikor majd rákmentes leszek, ne ott folytassam, ahol megtalált ez a tumor, hanem okosabban, tapasztaltabban, magamat jobban megértve és szeretve tudjam élni az életem.

Erre jönnek az emberek, mesélek nekik arról, hogy fogalmam sincs, hogy én ezt az erőt honnan kaptam (jó, vannak ötleteim), kérdezhetnek bármit tőlem, és kiderül, hogy még én segítek nekik!? Mi van??? Pedig egyáltalán nem ezt volt a vágyam, sőt, eszembe se jutott. Én csupán a helyzetet megértve, magamat gyógyítva akartam ezzel valamit kezdeni. Persze ha az esetemből okulva egyetlen egy nőismerősöm is elmegy szűrővizsgálatra, már megérte beszélni róla!

Az első vizsgálat és az eredményhirdetés (én így hívom) között nagyjából bő 2 hét telt el, de azonnal tudtam, hogy gáz van, ez nem fibroadenóma (jóindulatú tumor), nem ciszta és nem más egyéb, hanem bizony mellrák. A "nabasszameg!" nem fejezheti ki azt, amit egy nő ilyenkor érez. De kristálytisztán emlékszem arra, hogy azon az estén (az első vizsgálat estéjén) elköszöntem valakitől, aki számomra fontos. Ő máig sem tudja, de az ő szavai hoztak vissza a legmélyebb bugyorból, és ezért örökké hálás leszek Neki!

Azokban az órákban lelassult az idő, tényleg mint a filmekben, egyszerűen ültem ott, folyt a könnyem, és minden, de minden értelmét és jelentőségét veszítette, ami addig életbevágóan fontos volt. És ott akkor, a kanapé szélén ülve életemben először nem gondoltam senki másra, csak magamra. Életemben először én voltam fontos saját magam számára. 

Amit eddig önzőnek tartottam, az mostanra önszeretet lett. Mert rájöttem, hogy mindig jobban szerettem mást, mint magam. Mindig fontosabb volt más, mint én. Mindenkinek minden megadtam, kivéve magamnak. Ezt az érzést először a coaching-ban tapasztaltam meg egy háromperces gyakorlás során. 

Az érték-háromszöget vettük az egyik órán, én a kedvességet választottam. Borzasztóan egyszerű feladat: 

1. Mennyire vagyok kedves másokhoz. Ó, én nagyon, szinte mindig. 

2. Mások mennyire kedvesek velem. Általában azok, kicsit visszakapok abból, amit én adok. 

3. Én mennyire vagyok kedves magamhoz. Na, ott ledobtam a láncot. Mert semennyire se voltam az. Mert minden kedvességet másoknak adtam, magamnak semmit sem hagytam. (Még rímel is!) És mennyire rémes! És azt hittem, jó ember vagyok, hogy mindig mindenki más előrébb való volt nálam. Ezt tanultam, így tudtam élni, teljesen átadtam ennek önmagam. Nem is tudtam volna másképp működni. Mert a magammal való törődés önzés.... Nemrég tanultam, hogy ez egy b@szottul okosan beágyazott korlátozó hiedelem!!!

Hát -most szólok annak, aki hasonlóan gondolja- kurv@ra nem önzés! 

A Biblia azt írja: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. És én csak az első felét láttam ennek! Az valahogy sose jutott el az agyamig, hogy mint önmagamat is szeretni kellene! Pedig ott van! Leírva. Feketén fehéren!

A feladat után megkérdezte a coach-om: Oké Szilvi, akkor hogyan mész innen tovább? Csak pislogtam, mint hal a szatyorban, mert gőzöm se volt, hogyan kell kedvesnek lenni magamhoz. Aztán megfogalmazódott bennem, hogy talán össze tudnék írni egy 30 soros listát arról, hogy hogyan is lehetnék kedves magamhoz. Ilyenek kerültek rá: 

- mindig lemosom a sminkem, és utána bekrémezem az arcom - Hát elég egyszerű, nem? De mégse tettem meg. 
- mindig úgy öltözöm fel és sminkelek, hogy jól érezzem magam
- találkozom a barátaimmal és programokat csinálok, ahol jól érzem magam
- sportolok és odafigyelek az egészségemre
- megveszem magamnak azokat a dolgokat, amiket sosem engedtem meg magamnak

Sorolhatnám még, de lassan egy év telt el, és még mindig nem jött össze a 30 sor, kb 20-nál járok. 

Ám a tumor (amiről egyáltalán nem gondolom, hogy egy nekem ártó lény lenne, erről még lehet, hogy később fogok írni!) megtanít erre is: pihenjek, tanuljak többet magamról, figyeljek oda magamra, lassítsak, teremtsem meg az egyensúlyt munka és pihenés között, emeljek szót magamért, mondjam ki, amit gondolok, vállaljam a bukásaimat, hibáimat, ilyen és ehhez hasonló blődliségnek tűnő, ám cseppet sem lebecsülendő leckék jönnek elém sorban, és haladok velük előre, egy egészségesebb önkép felé. 

És még mindig, így három hónap elteltével is inkább hálás vagyok ezért a kurv@ nagy pofonért, mert megtanít szeretni önmagam, az egyetlen embert, akivel le kell élnem az életem. 

Nem tudom, milyen hosszú lesz ez az út, nagyjából másfél évet jósolt az egyik sebész az első vizsgálattól addig, hogy új cicivel libbenjek ki a kórházból gyógyultan. Másfél év alatt azért elég sok mindent meg lehet tanulni, a második diplomámhoz kevesebb idő is elég volt. De mivel időm, mint a tenger, és nincs is jobb dolgom jelenleg, én kész vagyok tanulni. 

És tudom, hogy győztesen és bölcsebben fogok ebből kikerülni, mint ahogy belekerültem. Diplomát ugyan nem ad majd a képzés, de talán megelégszem egy zárójelentéssel, amire az fog rákerülni: A páciens rákmentesen távozott! ÁMEN!

Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzést! Oszd meg azokkal, akiknek szüksége lehet rá! És persze, legyél kedves magadhoz! Megérdemled!

(Ha egy önző, troll seggarc vagy, akkor meg vegyél vissza, és kezdd el meglátni, hogy rajtad kívül más is él a földön!) :D :D :D 

Mondjuk vonattal.

Csak ez a vonat sosem időben érkezik. Igazából inkább egy váratlanul pályára állított szerelvény, ami nincs is a menetrendben. És tulajdonképpen utazni sem akartál vele soha. De most aztán pláne nem.

A szerelvény óriásnak tűnik, szinte félelmetesnek, amihez képest minden és mindenki aprócska. Felszállsz és tanácstalanul keresed a helyed, idegenek az ülések, a szagok, a kocsi mérete, az egész atmoszféra furcsa és szokatlan. Megtalálod a helyed, lesütött szemmel pásztázod a körülötted ülőket. A szeretteidnek és a barátaidnak csak integetsz az ablakból, és reméled, hogy ők sosem lesznek az útitársaid. Erre a vonatra nem vásárolható jegy.

Integetsz nekik az ablak másik oldaláról, de nem látják, mi történik a vonaton, nem is értik, talán valaki nem is akarja tudni, és ez rendben van.

Van úgy, hogy hiába állnak ott a peron szélén, és várják, hogy lassan elinduljon veled a hatalmas jármű valahová, amiről ők talán még nem is hallottak, te csak fel akarod húzni az ablakot, és becsukott szemmel hátradőlni.

A második, aztán egy idő után a sokadik megállónál már összemosolyogsz az utasokkal, hangosan köszönsz a leszállóknak, és bátorító tekintettel, apró biccentéssel üdvözlöd az új felszállókat.

Izgulsz a jegyed miatt, de beigazolódik az érvényessége. Kiderül, hogy a kalauz jó fej, még szóba is elegyedtek, majd kedvesen köszöntök el egymástól.

Előfordul, hogy rázós az út, mintha darabokból hegesztették volna össze a sínt, sokszor a gyomrod is felkavarodik, és nagyon kell kapaszkodnod, hogy az ülésen tudj maradni.

Ez a vonat nem csak ott áll meg, ahol te szeretnéd, hiszen nem egy expresszre kaptad a jegyet, hanem olyanra, ahol csak másodosztály van, és minden megállóban megáll. Elképzelhető, hogy még át is terelik a vonatot másik, rövidebb vagy hosszabb útvonalra. De ezeket a megállókat egyesével magad mögött hagyva, egyre közelebb érsz a végéhez.

Az érkezés időpontját azonban senki sem tudja pontosan megmondani.

Az út során sokakkal megismerkedsz, új történetek, sorsok nyílnak ki előtted.

Amíg halad a vonat, bámulsz kifelé, és közben rengeteget tanulsz magadról. Rájössz, hogy ezt az utazást tulajdonképpen hasznosan is töltheted. Talán még az is beigazolódik, hogy neked pont ezzel a váratlanul érkezett szerelvénnyel kellett utaznod, éppen most, épp ezen az útvonalon. Olyan megállói vannak, amiről még nem is hallottál. Időnként rohadtul le akarsz szállni, mert kezd kényelmetlen lenni az ülés, elfogy a levegő, az ablakot nem lehet lenyitni, pedig túlságosan meleg van benn, vagy épp egy felhúzhatatlan ablak miatt dideregve ücsörögsz. De amíg nem érsz oda, ahol lenned kell, a leszállás nem opció.

Előfordul, hogy egy megállóban "ok nélkül" várakozni kell.

Aztán észreveszed, hogy a sok döccenés, fölösleges várakozás, éles kanyarok, késések, kellemetlenségek ellenére nem is olyan rossz az utazás, a táj változó, néhol a sötétségen haladsz át, néhol meg csak káprázik a szemed a gyönyörtől.

A kalauzzal összemosolyogtok, miközben újra végighalad az ülések közt.

A vonat vezetője biztos kézzel kormányoz, bízik a menetrendben, és tudja, számíthat a kalauzra, az állomásfőnökre és a pálya karbantartóira is.

A vasúttársaság tulajdonosa viszont tudja, hogy minden vonat célba ér egyszer. Ő látja a nagy képet, amit te még nem. Neked csak bíznod kell benne.

Elfogadni nekem mindig nehezen ment.

Most itt vagyok ebben a helyzetben: két db tumor van a jobb mellemben. Tehetném, hogy sírva-üvöltve verem a földet, de nem sokat javítana a helyzeten. Ehelyett inkább elfogadtam, és szembenézek vele. Mert dolgom van vele. Tudom, őrültségnek tarthatják néhányan, de az eredményhirdetéstől négy nap alatt eljutottam addig, hogy nekem erre szükségem volt. Mert máskülönben sosem tanultam volna meg azokat a leckéket, amiket azóta megtanultam, és amiket még e különös utazás során meg fogok tanulni.

Az elfogadás nem egyenlő a beletörődéssel. Az eredményhirdetés napján azért paff voltam, de másnap úgy keltem fel (bucira dagadt szemekkel), hogy felveszem a kesztyűt a kis rohadék(ok) ellen. És valami olyan Istentől jövő kegyelem és szeretetáradat vesz körül azóta is, amitől még én tudom vigasztalni a körülöttem lévőket, akik megtudják, mi történik épp velem. Ha valaki megtudja a hírt, általában sajnálkozik. De mindenkit kérek: ne tegye! Ez egy fos dolog, igen, de jól kezelhető, időben észrevettem, hipersebességgel kezdődött el a kezelésem, jók a kilátások. Sírni ne sírjon senki, én sem teszem. Inkább ha találkozunk, mondjon el egy viccet, utána úgyis folytatom. Nem a mellrákon viccelődök, ebben semmi vicces nincs, tragédiák kísérik, családok esnek szét, feleségeiket vesztik el a férjek, gyerekeknek kell emiatt felnőni anya nélkül... 

Hálás vagyok, amiért időben észrevettem, jól kezelhető, kigyógyulok belőle jó eséllyel. 

De ettől függetlenül én nevetni akarok, amennyit tudok. Örömmel és vidámsággal akarom megtölteni minden napomat addig, amíg ezen a földön élek. A humor nekem gyógyír, a vidám szív pedig a legjobb orvosság. És példa akarok lenni magam és mások előtt is. Hogy ha valaki megkap egy ilyen vagy hasonló diagnózist, akkor tudja, hogy így is hozzá lehet állni. 

Szóval amikor az eredményhirdető doktornőhöz mentem a szülinapom előtt 2 nappal, és elmondta, amit már kábé tudtam, akkor megkérdeztem tőle, hogy téli kabátot vegyek-e még? Azonnal reagált, és jól, bíztatott, hogy azt mindenképpen! 

A sebészdokitól is megkérdeztem ugyanezt, rákontrázott: tartós tejet is bátran. - Nekem egyszerűen kell ez! Hogy nevetni tudjak magamon, a helyzeten. Mert a sírás, kedveseim, nem segít! Lehet, és kell, meg megkönnyebbülést hoz, de nem akarom bánatosan tölteni a kezelés hónapjait. 

Az első kemó után 10-12 nappal kezd el hullani a haj. (Nem mindenkinél, engem is mindenki bíztatott, hogy talán marad a hajam.). A 13-14. napon már nem mertem beletúrni, mert csomókban jött ki. Úgyhogy írtam egy kedves barátnőmnek, aki korábban felajánlotta, hogy lenullázza a fejemet haj témában. Átjött hozzám, bontottam egy ProSecco-t (ami persze nem maradt meg bennem...), és betettem jó hangosan Gloria Gaynor: I will survive című dalát. Így nem volt olyan hangos a hajnyíró zúgása. Azt gondoltam, meg fog viselni, egy-két nappal előtte még pityeregtem, ha erre gondoltam. De nem! Persze először kicsit felnyírta, mert mindig szerettem volna olyan vagány Pink-es sérót, szóval kipróbáltam. Aztán kicsit bátrabban tolta fel a fülem mellett, amíg már csak felül maradt hajam. Hát... az is rohadt jól állt. És aztán uccu neki, letolta teljesen. 

És képzeljétek el! Rohadtul szép a fejformám!!! :D :D :D 

Szerencsés vagyok, hogy ősz van, mert azért fázik a fejem, de sapit tudok húzni. 

Parókából pedig már többfélém is van:

A barátnőmtől kaptam az elsőt, egy rózsaszín, félhosszú, kicsit hullámos hajat. Über jól néz ki! Ez a hétvégi és a bulis hajam lesz. Beszerzett egy barnát is, az olyan középkorú, visszafogott stílus, szerintem azt fogom a legritkábban hordani.

A parókaboltban kiválasztottam egyet, egy barna, szőke melírozott, frufrus, hátul felnyírt fazonút - ez az irodai avagy a hivatalos hajam.

TB-re lehet venni párezer forintért, úgyhogy vettem egy kurvás-szőkét, ami pontosan olyan, mint a Micsoda nő! című filmben Julia Roberts aka Vivien parókája: kleopátra fazon frufruval. Amúgy ez a legkényelmesebb, nem szorít, sapka alá szuper, oldalt kilóg és így nincs golyófejem. 

És lehet venni olyat is, ami egy kiegészítő: csak frufru és kétoldalt egy-egy tincs, sapi alá remek. 

Az első gondolatom az volt, oké, de ahogy megyek a metró irányába, ott van egy szélcsatorna, ahol mindig akkor szélvihar van: nem repül le a fejemről? És majd kergetem??? Úgyhogy első nap kapucnis kabátban mentem, és jól ráhúztam a fejemre ott is, meg a metróban is, ahol azért a szerelvény nyomja maga előtt a levegőt, ott attól tartottam, hogy a metróüvegre, a vezető arca elé repül a hajam, és a frászt hozom rá. 

De nem történt ilyen, beértem a munkahelyemre, de azért kértem a kollégáimat, hogy ha netán magasabb lenne a homlokom, mint ami indokolt, szóljanak rám... 

Elfogadom tehát azt, ami van, amin nem tudok változtatni. De azon tudok változtatni, hogy hogyan állok hozzá. Hogy hogyan döntök a hozzáállásomról, amik az érzéseimet befolyásolják. Dönthetek arról, hogy sírva fekszem egész nap, vagy találkozom a barátaimmal, koncertre megyek, nevetek magamon, mert megtehetem. Dönthetek arról, melyik hajamban indulok el otthonról. (Eddig csak azon stresszeltem, mit vegyek fel reggel, most már azt is el kell döntenem, melyik hajam legyen aznap rajtam...)

Viszont ami jó ebben, hogy a zuhanyzás-hajmosással-hajszárítással nem fél órás program, hanem sminkeléssel együtt mindössze 10-15 perc, ergo gyorsabban elkészülök reggel. Nem kell samponra, balzsamra, hajfestékre költeni. Nem is alszom el a hajam.Nem hullik, nem kell bogyorítani reggel. Nem töredezik, nem kell extra hajápolás. A fodrászt csak azért nem említem, mert sose jártam, mindig magamnak vágtam-festettem, illetve ha eljutottam hozzá, akkor a fodrász barátnőm vágta le, ami kb fél évig jó volt. 

A parókás sztoriról egyébként eszembe is jutott rögtön a Shrek 4, az idevágó részt be is linkelem: 

Ahogy már korábban írtam, az első vizsgálat után sejtettem, hogy baj van. Sírva mentem haza, folyt a könnyem a metrón, és csak itattam az egereket órákon át.

Két kérdés zakatolt bennem egész este:

1. Mi a f@sz lesz most? 

2. Mit tanulok ebből? 

2023-ban coachként diplomáztam, ami egész életen át tartó ingyenes coachingot is jelent a csoporttársaimmal oda és vissza. Fantasztikus dolognak tartom, hiszen meggyőződésem (de még csak elméletben foglalkozom sokat a témával, a kutatásig még nem jutottam el), hogy a múltbeli traumák boncolgatása nélkül (ami a terapeuta feladata, nem a coach-é) ezekben a beszélgetésekben a jelenbéli elakadások megoldásával a múltbeli események fájdalma is el tud kezdeni gyógyulni. De mivel ez nem coaching szakmai blog, vissza is kanyarodnék a címben feltett kérdésre. 

Szóval bevittem coachingba a témát, és azzal indítottam, hogy arra szeretnék koncentrálni, hogy ezen túl vagyok, egészséges vagyok teljesen, és a pozitív jövőre tudjak közben koncentrálni. Innen oda sikerült elkanyarodni, hogy mik azok a tevékenységek, amiket eddig háttérbe szorítottam, viszont igencsak rá kell most koncentrálnom. Korábban már bemásoltam a listát, de úgyis visszaolvasgatom ezeket a bejegyzéseket, így nem baj, ha többször látom a listát: 

Ezt a cikket egyszerűen bemásolom ide (forrás a bejegyzés alján látható), és hozzáírom a saját sztorimat, hogy okuljunk belőle mindannyian, főleg én!

Pszichoszomatikus betegségről beszélünk, ha valamilyen hosszabb ideje fennálló, megoldatlan lelki probléma betegség formájában jelentkezik. Amikor a tested és a lelked közötti harmónia megbomlik, a probléma gyakran nőgyógyászati kórképek formájában jelentkezik.

 A pszichoszomatika kifejezés a lélek és test egységére utal. A pszichoszomatikus orvoslás a gyógyítás olyan általános irányultságát jelenti, amely a megbetegedések keletkezésében, lefolyásában és kezelésében figyelembe veszi a testi, lelki és társadalmi kölcsönhatásokat.

Édesanyám csodálatos asszony, küzdő, egy harcos, keményen dolgozott egész életében. Mindent megadott, amit a lehetőségei szerint megadhatott. Ami vele kapcsolatban bennem elakadt, az talán az, hogy mindig is lelkifurdalást éreztem, hogy nekem jobb életem van, mint ami neki megadatott. Ahogy tudtam, segítettem, mára jutottam el, hogy még többet tehetnék érte, de ma már egyenesben van, egészséges, mindene megvan, amit valaha kívánt, békében él magával.

Az anya-gyermek kapcsolat az én életemben sajnos nem valósult meg: 16 évesen meg voltam őrülve, hogy anya akarok lenni, aztán sokáig egyáltalán nem akartam gyereket. Aztán elváltam, újra nagyon akartam, akkor véletlen vizsgálat során kiderült, hogy méhsövényem van. Két műtét, második elvileg sikeres. Aztán továbbra sem lettem terhes, kivizsgálások, nagyjából semmi akadály, de mégsem. Lefogytam, diétáztam, (annyi ezresem lenne, ahányszor hallottam, hogy ne görcsöljá rá, már milliomos lennék...), de semmi. 2022-ben ezt elsirattam, 2023-nak úgy indultam neki, hogy utolsó évem ennyi idősen, hogy ennek esélyt adjak. Nem gyerekem lett, hanem tumorom, bakker.

A fenti két elakadás terápiára érdemes, megyek is, ne aggódjatok!

Édesanyámra visszautalva, amikor megtudta, mi van velem, hát úgy káromkodott, mint egy kocsis, tehát a következő pontban ő példaképem... 

Kétszer mentem férjhez, és sokszor rájöttem, nem mondom ki azt, amit gondolok. Túl kedves vagy diplomatikus vagyok. Nem hazudok, csak az általam vélt, mások számára emészthető valóságot mondom ki. Vagyis eddig így volt. Most tanulom, hogy mindent ki kell mondani. Lehet, hogy ha én nem mondom ki, más sose mondja meg XY-nak, hogy egy gyökér. Viccelődtem vele párszor, hogy a mellemre szívtam azt a sok ki nem mondott szót, és tumor lett belőle, hát azért van benne valami. Kígyót melengettem a keblemen, milyen érdekes kifejezés is ez a magyar nyelvben. Olyanokra is időt és energiát pazaroltam, akikre nem kellett volna.

Amikor valami trauma ér, nem tudom, miért és hová vezethető vissza, de órákig vagy napokig nem tudok beszélni róla senkinek. Ki kell elemeznem, meg kell vizsgálnom minden oldalról, és amikor már tudok rá megoldást, amikor már átlátom, és a várható következményekkel tudok számolni, és felkészültem arra, hogy ezek érkezzenek is, akkor tudok megnyílni. Addig magamba temetem. 

Talán az egyik legerősebb lelki ok ez, amire visszavezethető nálam ez a fennálló állapot. Amióta dolgozom, csak keményen dolgozom. A főállásom mellett mindig volt pluszmunkám, hétvégén is, ha kellett. A pénz mindig jól jött, el is ment, ahogy jött. Férfiszerepet vállaltam, de közben próbáltam keményen nőként is viselkedni, fészket rakni, otthont teremteni, jó feleség lenni. De a felelősség, a miből élünk meg, a mit mikor veszünk meg mindig az én vállamon volt, mindig az én mellkasomat nyomta. Lehet persze, hogy csak én vettem magamra, de anyukámtól ezt a sémát láttam, ebben tudtam működni, hogy neki kell kézben tartania mindent, mert egyébként nem működik. Olyan feladatokat is magamra vállaltam, amit nem nekem kellett volna megtennem, és közben őrlődtem a két szerep között. Nyomasztott az anyaság kötelező érzése is, és ez a három malomkerék szépen egy hosszan tartó negatív stresszspirálba (jáj, de szép szó, mondd ki gyorsan háromszor egymás után,pedig még leírni is nehéz volt!) tolt bele. A negatív stressz pedig megbetegíthet, milyen vicces, hogy stresszkezelésből írtam a 2. szakdolgozatomat! 

A fentiek alapján tehát abszolút megállapítható, hogy mintapéldája vagyok a pszichoszomatikus eredetű melldaganat kialakulásának. 

Ami egyébként durva még, hogy a laboreredményem tökéletes! Egy pici eltérés van a trigliceridnél, de az általában megesik. A tumormarker pedig (ami egy vérvételes tesz) egy eltérést mutatott, mégpedig a petefészeknél. Ez egyéként jelezhet meglévő tumort a szervezetben (pipa), és a menses idején is eltérést mutat (a vizsgálat idején pipa). 

Tehát hiába nyugtattam magam azzal, hogy jippijájé, a laborom tökéletes, ennek ellenére nőtt a cicimben egy tumor, amit csak és kizárólag az önvizsgálat majd a szűrővizsgálat mutatott ki. 

Azért is írom ezt a blogot, és beszélek erről a helyzetről, akinek csak tudok, mert ha az én példámból okulva elmentek rákszűrésre, megtanuljátok a mell önvizsgálatát, és bármit észrevesztek, akkor KÉRLEK, azonnal TAKA az orvoshoz! 

Mert szerintem jobb tudni a rosszat, mint évekig, évtizedekig félni attól, ami talán be sem következik. Az időben észrevett esetén van kezelési lehetőség, többféle terápia, de ha kezeletlen betegség, előrehaladott állapot áll fenn, akkor van, hogy már a csoda sem segít!

Forrás: A mellrák lelki okai - Egészségtér (egeszsegter.hu)

A sz@rba lépés a népi hiedelem szerint szerencsét hoz, hogy ez valóban igaz-e, nem tudom, járjatok utána. Budapesten élek, ritkán léptem eddig bele, és kb 10 éve rájöttem, miért. Mert lehajtott fejjel, magam elé nézve közlekedtem az utcán, így megláttam a gyanús rakásokat, és időben ki tudtam kerülni. Baromi szerencsés vagyok, nem? 

Hát a nagy túróst! Nem néztem fel, és nem is láttam meg ezért azt, ami szép, a jó dolgokat, az emberek arcát, a felhőket, a lehetőségeket. Nyálasan hangzik, talán az is, de I.G.A.Z.!!!

No, visszautalva az előző blogbejegyzésre, az önismeret útján sz@rba lépni, hát az a lépés a diagnózis kellős közepe volt, meleg, lágy, több darabból áll, szó szerint nem, de átvitt értelemben igencsak bűzlik, és egyáltalán nem könnyű megszabadulni tőle, mégpedig hogy rosszindulatú daganat van a mellemben. Szeptember 21-én, két nappal a 42. születésnapom előtt közölte velem a dokinő, de addigra már eljutottam arra a pontra, hogy ha rossz lesz az eredmény, akkor is küzdök, felállok, koronát igazítok, és nekimegyek ennek a kis köcsög tumornak. Én leginkább humorral kezelem, abból is a fekete és a szarkasztikus humor az én terepem. Fogom még csillogtatni, ne aggódj, de először ki kell írnom magamból. 

Az biztos, hogy az első kezelés óta, amit egy coaching követett, ahol összegyűjtöttem a számomra tanulandó, fontos dolgok listáját, ahol a nevetés volt az egyik legkiemelkedőbb, hát nem röhögtem ennyit szerintem az elmúlt 5 évben. 

Mindent kifigurázok, ami ezzel kapcsolatos, az onkológián azt mondta egy hölgy, hogy én viccelődhetek rajta, mert nekem van. Fogd meg a söröm!

Mégis, a legijesztőbb diagnózis ellenére, amit egy nő valaha hallhat, hála van bennem. Az eredményhirdetéstől (ahogy én hívom) 4 nap telt el, és eljutottam addig, most kapaszkodj meg, mert meredek lesz!, hogy nekem erre szükségem volt! Hát mennyire nagy f@szság már ez! És mégis!

Hogy én vonzottam-e be? Valószínűleg... (Erről lesz még szó egy másik blogbejegyzésben!)

Akkor viszont én is tudom kihúzni belőle magam. Mert felismertem azt, hogy mennyire szerencsés vagyok. Soroljam? 

1. Szerencsés vagyok, hogy 42 évesen, viszonylag fiatalon kitapintottam egy csomót a mellemben. - Sokaknak olyan helyen nődögél, ahol nem is lehet érezni, csak a szűrővizsgálat mutatja ki, amikor már talán késő.

2. Szerencsés vagyok, hogy van magánintézményre, vizsgálatokra pénzem, és 17 nap alatt meglett a diagnózisom. 

3. Szerencsés vagyok, mert olyan orvosokhoz jutottam eddig, akik nem pikkpakkolnak, és az első vizsgálattól 1 hónap és 5 nap múlva már az első kemót kaptam. Tehát iszonyatos gyorsasággal történnek a dolgok, az én érdekemben. 

4. Szerencsés vagyok, mert egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy szégyelljem vagy tabuként kezeljem ezt az állapotot. 

5. Szerencsés vagyok, mert nincs áttét, továbbterjedés, lokalizált a tumor, így célzottan kezelhető. 

6. Szerencsés vagyok, mert vagyok annyira intelligens, hogy hallgatok az orvosokra, nem kezdek el fűt-fát beszedni, ami hátráltatná a kezelést. 

7. Szerencsés vagyok, mert akinek eddig elmondtam (a facebook-on létrehoztam egy, a bloggal azonos nevű zártkörű csoportot a barátaimnak, hogy oda tudjam közvetíteni a történéseket), mindenkitől csak szeretetet kapok, és olyan törődéscunami vesz körül, amit az ember csak a temetésén tapasztalhatna meg, ha ott lenne még fizikai valójában. 

8. Szerencsés vagyok, mert hiszek a kimondott szó erejében és a pozitív megvallásban, a pozitív gondolkodásban. Én főként a bibliai vonalat képviselem e téren, de tökmindegy, hogy melyik oldalról vizsgálod, a lényeg, hogy ami körül forogsz, az lesz a valóságod.

9. Szerencsés vagyok, mert van humorom, és tudok már saját magamon is nevetni. A feketehumorommal néha kiverem másoknál a biztosítékot, de ebben a helyzetben velem nevetnek, még az orvosok is, és ez feltölt, erőt ad, és még több viccet generál. 

10. Szerencsés vagyok, mert vagyok annyira intelligens, hogy felismerjem, hogy a betegség főként lelki eredetű, és tudok rajta dolgozni, ellene tenni! Megtehetem, hogy terápiára, családállításra megyek, tudatosan megvizsgálom az életem apró részeit, átlátom az ok-okozati összefüggéseket, és tudok változtatni, mert még van rá időm, lehetőségem. 

11. Szerencsés vagyok, mert nincs áttét, tehát a kezelések hatására a tumor csökkenése várható, ami miatt kisebb lesz a műtéti heg, ami az esztétikum szempontjából ennyi idősen azért még elég fontos. Az élet védelme az első, de szeretném még élvezni az életet, annak minden szépségével, minden huncutkodásával együtt. ;) 

12. Szerencsés vagyok, mert nem vagyok egyedül. Támogat a férjem, a kollégáim, a főnökeim, az ügyfeleim, a barátaim, a szomszédaim. És olyanok is támogatnak, akiktől sosem számítottam volna erre. Hogy dolgozhatok otthonról, és csak annyit, amennyit bírok.

13. Szerencsés vagyok, mert érzem Isten szeretetét, és az Ő túláradó kegyelmét! Minden nap körbevesz, üzen, jeleket ad, átölel. Isten a tenyerén hordoz. Mert én az vagyok, akit az Isten szeret!

14. Szerencsés vagyok, mert vannak kisebb és nagyobb céljaim az életben, ami felé menetelhetek, ami a szemem előtt lebeg. Hogy láthatom a nagyobb képet, hogy minden okkal történik. És életemben először nincs az irányítás a kezemben, és ez ijesztő, de felszabadító érzés is egyben.

15. Szerencsés vagyok, hogy a kis vágyaimat, amit nevezzünk bakancslistának, megvalósíthatom. 

16. Szerencsés vagyok, hogy túl fogom élni. 

17. Szerencsés vagyok, hogy megtehetem, hogy teljes cicicserét kérjek. :D 

18. Szerencsés vagyok, hogy vannak, akik szeretnek. És hogy én is szerethetek. 

19. Szerencsés vagyok, hogy a diagnózis óta többet beszélek a családtagjaimmal, barátaimmal, közelebb kerültem hozzájuk, és őket is közel engedtem. Nem zárkózom be többé, nem is hagynák. Köszi és ölelés innen is Nektek!

20. Szerencsés vagyok, mert kiírhatom magamból afféle terápiaként is használva ezt a blogot, és közben ráébredek a fontos dolgokra újra és újra. És majd visszaolvashatom később, amikor talán nem érzem magam ennyire szerencsésnek.

21. Szerencsés vagyok, hogy modern korban élhetek, modern diagnosztikai eljárások, kezelések, vizsgálatok állnak rendelkezésre, rengeteg szakirodalommal. 

22. Szerencsés vagyok, mert az élet, a sors, nevezzük bárhogy, összehoz olyan emberekkel, akik áldást jelentenek az életemre. Kapcsolatokat vagy tapasztalatot nyerek általuk. Mert minden a javamra van!

23. Szerencsés vagyok, mert már 3 parókám van, egyik menőbb, mint a másik. Ígértem is a nővérkének, hogy minden kezelésre másikban megyek, hogy jól összezavarjam, és ne ismerjen fel! :D 

23-at gyűjtöttem össze, nem terveztem ennyit, de ha ez a kedvenc számom, akkor gondoltam, eddig nem állok meg! De tudnék még gyűjteni, és fogok is, ígérem! 

Szerencsések vagyunk, de sokszor nem látjuk, amíg valaki vagy valami meg nem láttatja ezt velünk! Vedd észre! Legyél okosabb, mint én, aki csak abból ismertem fel, mennyire szerencsés vagyok, hogy az élet egy jó nagy büdös pofont adott. Mert én -ezek szerint- csak így tanultam... Eddig...