Bár ez a blog egy kicsit kicsavart, fura és szokatlan módon mutatja be a mellrákot, de a valóságról is szól. Összeszedtem azokat a részleteket, amelyek az egész mellrák-sztori kapcsán nem annyira vidámak. Arra gondoltam, hogy megmutatom kicsit, nem csak jó oldala van számomra sem, és nem akarnék senkit félrevezetni, ha véletlen eddig azt gondoltátok volna, hogy ez egy wellness…

De ahogy gondolkodtam a rossz dolgokon, rájöttem, sosem tartottam rossznak, borzasztónak, inkább kellemetlenségként éltem meg. Nekem csak két tumor volt a mellemben, áttét nélkül, fájdalommentesen. Tehát szerencsés vagyok, mert időben vettük észre, és jó eséllyel gyógyulok meg 100%-osan!

Nézzük a nehezét:

Amit az elején, az első vizsgálat után is már éreztem: akármennyi ember is van körülöttem, akármennyire is támogatnak a barátok, ebben az egészben egyedül vagyok.

Ami viszont azért jó, mert saját magammal elég jól meg tudom beszélni, hogy hogyan is álljunk hozzá a dolgokhoz. És nem is szól bele senki más, hogy mit kellene tennem.

Félelem. Valahogy, amikor az első vizsgálat után kijöttem a rendelőből, mintha megkönnyebbültem volna. Hát attól már nem kell félnem, hogy mellrákom lesz, mert pipa… És még mindig itt vagyok. De felszámoltam a félelmet. A haláltól, a szenvedéstől, a fájdalomtól. És könnyebb lettem.

Kemoterápia: 8 kemót kaptam, az első négy után szerintem a 4-5 napra ki voltam ütve. Hosszú távon volt néhány hatása, a körmeimet megviselte, volt, hogy hetekig fájtak, zsibbadtak, és egy colát sem tudtam kibontani. De mindig találtam valakit, aki kibontotta nekem, és az enyém a legjobb műkörmös a világon, mindig megold mindent. A kemó miatt nem nőtt szőr a testemen, tehát nem kellett lábat és hónaljat sem borotválnom. A szemöldökömből maradt valamicske, de előtte is mindig festettem reggelente, szóval nem olyan nagy dolog. A szempillám egy része is maradt, most beérem ezzel is…

Sosem méregként tekintettem rá. Nem szidtam, nem viszolyogtam tőle. Áldásnak vettem, egy olyan segítő szernek, ami engem életben tart, és a testemmel együtt dolgoznak majd értem. Hatásos volt, kihánytam a belem párszor, viszont csökkentek a tumorok, és a mellem megmaradt, csupán egy heg marad emlékként.

Hajhullás: először félelmetes volt. Vágás közben már mosolyogtam. Felbontottam egy üveg ProSeccot és elindítottam Gloria Gaynor: I will survive című dalát. A pezsgőt persze kihánytam… Nagyon szerettem a kopaszságot, kiderült, milyen jól áll. Csak fázott a fejem télen, de ott volt a sapka és az összes parókám. És a lassan visszanövekedő hajam elég menő színű, és baromi jól áll szerintem ez az extra rövid fazon. Meg hát eszméletlenül kényelmes.

Kezelések miatt kevesebb munka. Azért volt bennem némi aggodalom, hogy mi lesz velem, lesz-e állásom, de annyira támogatóak a főnökeim, hogy az egészen elképesztő. A kollégáim sem néznek rám ferde szemmel, hogy milyen kevés időt tudok az irodában tölteni…  Az ügyfeleim is nagyon támogatók, nagy részük tudja, mi a helyzet, és nagyon megértően, pozitívan állnak hozzám. Persze van B terv azokra a napokra, időszakra, amikor nem tudok dolgozni, szóval mindenki boldoggá tehető.

Terápiák. Örülök, hogy ennyifélét kipróbáltam. A kineziológia, a coaching és a jóga volt a leghatásosabb. Ezeket meg is tartom. Kivéve a jógát. A kórházból való elbocsátás előtt tudtam meg a gyógytornásztól, hogy 1 évig nem jógázhatok, mivel a támasztó tartások tilosak. Hát ez azért kiverte nálam a biztosítékot. De marad a séta, aztán szép lassan új utak felé nézek majd.

Vérvételek. Nem nagyon van olyan hét, hogy ne kellene legalább egyszer vérvételre mennem. A műtött oldalamból nem lehet többé vért venni, ott a vérnyomásomat sem mérhetik. Tehát marad a bal karom, ahol egy pont van kb., ahol meg lehet bökni. Már megszoktam, és sose irtóztam tőle szerencsére. Nem a legkellemesebb, de kibírható.

Műtét. Azért volt bennem némi izgalom, de nem félelem, és nem para. Szép volt a szoba, a kilátás, szuper volt a szobatársam, azóta is beszélünk telefonon. Jobban sikerült, mint vártam. Ma voltam benn a Kékgolyóban, és nem volt bennem rossz érzés, hogy megint ott vagyok, inkább olyan barátságos, sőt otthonos.

Sugárkezelés. Ez még a jövő zenéje. Nagyjából 2-3 hét múlva fogom megtudni, hogy ezzel mi a stájsz. Ma valaki azt írta, hogy a kemóhoz képest az már wellness…

Hormonterápia. Rémisztő mellékhatásokat lehet olvasni. 43 éves vagyok, másodjára fogok elválni (most is a legnagyobb barátsággal és szeretettel elengedve a férjem!), nem lehetett gyerekem, túlvagyok a kemón, a műtéten, kihullott a hajam, havonta egyszer injekcióra kell járnom, napi két tablettát kell szednem minimum 5, de lehet, hogy 10 évig, mesterséges menopauzát okoz, hőhullámokkal jár, és még a libidóm is nullára csökken? Ez az utóbbi volt a legfélelmetesebb, tudom, mindenkinek más a fontos. Nekem ez. Aztán eldöntöttem, hogy nem hagyom magam. Terápiába vittem, Bars-sal és Facelift-tel kezeltem magam, és jelentem, nagyon enyhe mellékhatásokat tapasztalok csak, pedig lassan egy hónapja kezdtem el.

És mit nyertem?

Észrevettem, mennyire nem úgy éltem, ahogy igazán szerettem volna. Szinte teljesen kifordított az életemből a tumor, és csak azért is rátettem még pár lapáttal. Ha már fáj, fájjon rendesen felkiáltással még mélyebbre ástam.

Olyanok támogatnak, segítenek, ajánlják fel a segítségüket, akikre nem is számítottam. Olyanok mellett, akikre számítottam persze. És megtanultam elfogadni a segítséget. És tanulom azt is, hogy kérjek.

Minden napomban keresek vagy teremtek legalább egy jó dolgot. A legapróbb is lehet ez, a lényeg, hogy legalább egy jó dolgot meg kell keresnem.

Olyan mértékben bizonyítottam magamnak, hogy nem adom fel, ami elsöprő erejű. Hogyan lehetséges az, hogy akkor vagyok a legjobban, amikor a legrosszabb dolog történik az életemben?

A pozitív gondolkodás egészen új szintre lépett. Bár a pozitív gondolkodást és a pozitív beszédet már nagyjából 8 éve gyakorlom, most azért egészen más erőforrásokra volt szükségem. De nagyon hatásos, és enélkül nem tudtam volna így végigcsinálni az utóbbi hónapokat.

Megtanultam elengedni. Azt, ami a mellrákot előidézte. A múltam csápjait levágtam. Sedona-módszer, ha utánanéznél.

A humor megmentett. Mindenből poén csináltam, amiből csak lehetett, és azért a mellrák bebizonyította, hogy a fekete humor szinte kiapadhatatlan forrása. Azért van abban valami egészen arcpirító és akár még meghökkentőnek is nevezhetném, hogy tele szájjal röhögtem bele a világba, miközben az ismerőseim tövig rágták a körmüket az értem való aggódásban. Sokan kérdezték, hogyan tudom én ezt így felfogni? És itt van szerintem az eb elhantolva (ahogy Kiss Jolán, a gimis énektanárom fogalmazott anno), hogy aggódni annyi, mint szart őrölni. Ha sírok és kikészülök, akkor is van daganat a mellemben, ha röhögök mindenen és közben elkezdem élvezni az életet, akkor is van daganat a mellemben.

Azért hozzáteszem, hogy az első eredményemet egy sokkal enyhébbre minősítették vissza közben. Vajon a pozitív gondolkodás miatt volt? Sosem tudjuk meg. De megtörtént, és nem azt mondtam, hogy ó, elrontották az orvosok már az elején. Hanem összetettem kezem-lábam, és örültem, mint a gyerek a csillagszórónak.

Elmentem egy fotózásra még éppen serkenő hajjal. Meg akartam mutatni azt, ahogyan én látom és megélem a mellrákot. Remélem, nem kapom meg újra ezt a feladatot, és szerettem volna rá különleges módon emlékezni.

Lehetek nő a mellrák idején is. Tavaly megismertem valakit, aki az összes állomásnál ott volt: a diagnózis előtt találkoztunk, amikor még én sem tudtam semmiről. Neki szóltam először, hogy baj van, és ahelyett, hogy elfutott volna, az életem része lett. Velem volt, amikor a hajam kihullott és parókát kezdtem hordani, a kemók idején, és amikor elkezdett visszanőni a hajam. Támogatott a műtét napján, és minden lépésnél magam mellett érzem. És a leghatalmasabb ajándékot adta: nem akarja átvenni az uralmat az életem felett.

Párkapcsolat: a legfontosabb dologra is rájöttem neki köszönhetően. Nekem nem való a hagyományos párkapcsolat. Nem tudtam benne jól funkcionálni. Még azt is megkockáztatom, hogy ez okozta a daganatokat nálam. És van ő, akivel véletlenül találkoztam, sosem terveztem. Azt hittem, átfutunk egymás életén, és megyünk tovább. Aztán ott maradt, én menekülni próbáltam tőle, és elküldeni, amilyen messzire csak lehet. De maradt. És a legnagyobb ajándékot adta: nem akar a hagyományos párkapcsolatba kényszeríteni, abba az egyetlen rossz mintába, amit ismertem eddig. Amikor megismerkedünk, randizunk, összeköltözünk, eljegyzés, házasság, tönkreverjük egymás életét és elválunk.

Nincs minden nap mellettem, de mindig érzem, hogy ott van nekem. Hagy időt, hogy magammal törődjek, nem akarja megoldani az életem, és nekem sem kell őt megmentenem. Hiányzik, ha távol van, de van épp elég elfoglaltságom, amivel nem tudnék foglalkozni, ha az lenne a dolgom, amit előtte műveltem feleségként. Nincs esélyem sem arra, hogy azt a régi, rossz mintát, sémát kövessem, amit eddig az egyetlenként ismertem. És lehet, hogy nem ő lesz Életem Szerelme, vagy talán éppen már rég az, csak nem ismerem be. Talán csak erre az időszakra kaptam magam mellé. De kaptam. És ez is egy csoda számomra.

Könyvet írok, ami mindig is az álmom volt, csak nem jött a téma. Hát megoldódott ez is.

Itt ez a blog, ami abban segít, hogy a terápiák mellett kiírjam magamból egy más módon is ezt az egész sztorit.

A saját facebook csoportomban szinte naponta beszámolok magamról. Ott gyűltek össze a barátaim, akiknek nem akartam egyesével jelenteni az állapotomról, így a csoportban osztom meg a velem történő eseményeket. És valahogy mindig sikerül egy-egy poént beleszőni. Ezért is lett T(H)umornapló a csoport neve.

Tiktok: ez a legújabb. Fogalmam sem volt róla, mi ez. De egy social media guru barátnőm szinte kényszerített. És ez megint egy új oldalam.

A céges bulinkon pár perces beszédet is tartottam. Kábé 250 félrészeg vendéglátós előtt egy igazi élmény volt beszélni. Annyi szeretetet, amit utána kaptam… Elképesztő megtapasztalás.

Felkértek és meg is jelent azóta az első podcast-interjúm. Böberőtér 23. rész. Hallgassátok meg, szerintem érdemes. Még én is kihallok belőle időnként új dolgokat.

Élményeket gyűjtök. Utazás egyedül, autóval, repülővel. Találkozás barátokkal, új barátok. Koncertekre, moziba mentem. Beültünk egy sütire és egy beszélgetésre. Tanultam: Bars és Facelift tanfolyamot végeztem, ami miatt szerintem sokkal jobban vagyok, mint ezek nélkül lettem volna. Tartottam egy kemózáró bulit, ahol ciciformájú sütit ettünk.

Végtelen erőt kaptam, és minden nap csodákat tapasztalok meg.

Számomra a mellrák -ahogy ezt már többször írtam, és nem tudom elégszer hangsúlyozni- egy lehetőség. Lehetőség arra, hogy felismerjem, miben kell változtatnom az életemben, szokásaimban, hozzáállásomban. Nem azt mondom, hogy mindent elrontottam, inkább azt, hogy akkor, amikor a múltban választottam, azt tűnt a legjobb megoldásnak. De jött ez a diagnózis, amit én csak fénylénynek hívok, és rávilágított, hogy az élet, amit élek, nem az enyém.

Amikor közölte velem az a végtelenül kedves doktornő, hogy itt bizony gáz van, nem is akármilyen, felkészült voltam. Nagyjából három hetem volt arra, hogy trenírozzam magam arra, amit hallani fogok tőle. Tárgyilagosan elmondta, mi várható, és hogy a hozzáállás már bizony fél siker.

Őszintén szólva fogalmam se volt a mellrákról, kemoterápiáról, mert mindig homokba dugtam a fejem, nem is akartam meglátni, bár most utólag azt gondolom, mindig tudtam, hogy dolgom lesz vele egyszer. 

Aztán minden olyan magától értetődően alakult. 

Kemoterápia: nem nagyon tudtam még azt se, hogy ez egy infúzió formában fog a karomba csöpögni. Csak a legszükségesebbeket olvastam el róla, hogy némileg fel tudjak készülni rá. De egy fontos dolog megfogott a leírtakban: nem méregként tekintek rá, hanem egy segítőként, ami az én testem gyógyulását szolgálja. Az onkológusom felkészített a mellékhatásokra, bár ez mindenkinél más, mivel minden kemoterápia más. Mindenki másképp reagál rá. A rosszullétek ellen lehet különféle tablettákat bevenni, amik enyhítik ezt.

Összesen 8 kezelést írtak fel, az első négyet csak alapozó képzésnek hívom, na, az emberes volt. 3-5 nap kellett, hogy utána összeszedjem magam. Étvágytalanság, rosszullét, hányás, erős fáradtság volt nálam a tünet. De a testem küzdött, aludt, dolgozott értem.

A második négy kezelés már nem ilyen erős, nincs rosszullét, viszont az immunrendszeremet megállítja, ezért injekciókat adok magamnak, és ezeknek köszönhetően újraindul a fehérvérsejtek termelődése a csontjaimban (ha jól értettem a biológiát...). Ez jár némi fájdalommal, de valahogy képes vagyok ezt is úgy felfogni, hogy inkább örülök, hogy a testem értem dolgozik, küzd, nem adja fel. Egy fájdalomcsillapítóval azért meg lehet oldani a napot, de ezeken a napokon is sokat alszom, mert a csontnövesztés fájdalmas, ezt már Harry Potternél is láthattuk.

Hajvesztés: Ettől "illik" a legjobban odalenni, előtte én is elpityeredtem, pedig nem volt egy oroszlánsörényem. Az első kemó utáni 14. napon már nagyon erősen hullott, úgyhogy kedves barátnőmmel fogtuk a hajnyírót, és letoltuk kopaszra a fejem. Még a születésemkor se voltam kopasz. És kiderült, hogy innye, hát elég menő! 

Az egyik csoportban, ahol érintettek (nem használom a betegek kifejezést) osztják meg egymással a tapasztalataikat, lelki támogatást, egyszer valaki erről írt, hogy mennyire fél tőle. Mi, a csoporttagok pedig gondoltunk egyet, és megosztottuk a kopasz képeinket. Hát gyerekek! Annyi haj nélküli gyönyörű, vigyorgó nőt én még nem láttam! Mennyire ragaszkodunk úgy a "normál" életben ahhoz, hogy csak akkor vagyunk nők, ha eddig meg addig ér, meg ilyen-olyan színű a hajunk... És közben néha milyen jó lenne ezekkel nem foglalkozni...!!!??? A kopaszság egyfajta szabadság.

A hajmosás azóta egy perc se, a szárítás még kevesebb... :D A fejmasszázst nem akadályozza a hajam, a mosás-szárítás-pöndörítés pedig egyelőre nincs napirenden. 

Bár érdekes, mert azt olvastam, hogy az utolsó kemó után egy hónappal fog elkezdeni nőni újra, hát nekem most 3,5 hónappal az első kemó után már növöget. A múltkor zuhany után szárazra dörzsöltem a fejem, és annyira jól esett, hangosan meg is szólaltam: Ó, mennyire fog ez hiányozni... És ott megálltam a döbbenettől. Tényleg most azért sóhajtottam, hogy mennyire jó a kopaszság? Hogy ennek lehet előnye? Hogy ezt lehet élvezni? Hogy sajnálni fogom, amikor újra hajam lesz, és foglalkozni kell vele? Hogy majd egyszer minden újra "normális" lesz?

A hajvesztés mellett bizonyos koktéloktól (kemoterápia) a szemöldök, szempilla is kihull, nekem megmaradt, némileg világosabb és ritkább lett, de legalább maradt egy kis sorvezető, így amikor reggel sminkelek, nem követem el azt a hibát, hogy esetleg mérges, tűnődő vagy éppen morcos tekintetet rajzolok az arcomra. 

Műtét: A jelenlegi tervek szerint az utolsó kemótól számított 5. héten történhet a műtét. Itt több nyitott kérdés van, az alábbi szcenáriók lehetségesek: 

1. Felkelek az asztalról, és közlik, hogy nem volt szükség műtétre, mert eltűnt a tumor! Én azért ezt a lehetőséget sem engedném el. 

2. Felkelek az asztalról, és egy kisebb heg lesz a mellemen. 

3. Felkelek az asztalról, és egy nagyobb heg lesz a mellemen. 

4. Felkelek az asztalról, és a tumort tartalmazó mellemből a mirigyállomány hiányzik, és egy behelyezett expander figyel onnan. Ez arra szolgál, hogy a külső részt megtartsa a szilikon behelyezése előtt. Mivel a cél, hogy a két mell azért hasonlítson egymásra, ezt általában két újabb műtét követi, de persze ez is, mint minden, mindenkinél egyedi. Kérdezze kezelőorvosát és gyógyszerészét... 

5. Felkelek az asztalról, és a mellemnek hűlt helye. 

Hát most kicsit leírva ez az utolsó pont sokkoló lehet, de ha olvasod ezt a blogot, akkor kábé fel vagy készülve rá, hogy nem habos lányregényt írok. Tavaly megfogalmaztam magamnak, hogy a félelmeim soha többé nem tartanak vissza semmitől. Hát kaptam is feladatot... 

Nyilván az első három az, amit most még aggyal fel tudok fogni, de a többi is benne van a pakliban. Ígérem, amint felkelek majd, ha nem is az első dolgom lesz, de mindenképp hírt adok majd magamról!

Mi történik a műtét után? Egyelőre nem tudom. Eddig még nem látok, és az orvosok sem. Megvárjuk a 8. kezelés végét, gondolom, lesz újabb mammográfia, ahol megnézzük, hogy mennyit csökkentek a tumorok. Hogy kell-e sugárkezelés vagy esetleg további kemó, az majd akkor fog kiderülni. 

Hormonterápia: ettől -bevallom- a legjobban fázom. Rengeteg mellrák típus van, ösztrogén és nem ösztrogén indíttatású. Amikor az előbbi indítja el a sejtek osztódását, akkor ezeket gátolják meg tablettával vagy injekcióval öt éven keresztül (!!!). Ez tulajdonképpen egy mesterséges menopauza. Hátrányai: hőhullámokat okoz, leállítja a menstruációt és csökkenti a libidót. Még sose volt ilyenem, de azért az utolsónál felszaladt a szemöldököm...

Tehát ez azt jelenti, hogy két válás után, úgy hogy nem lehetett gyerekem, keresztülmegyek egy mellrákon, kihullik a hajam, az egész életem felfordul 42 éves koromban, és még a szexről is le kell mondanom???!!! 

Tudom, sokan ilyenkor azt gondolják, hogy oké, de legalább élsz, meg ezzel lehet együtt élni. Persze. Lehet. Egy malaccal is lehet együtt élni egy szarral teli akolban. De ki akarná ezt? 

Szóval ezzel még van dolgom, feldolgoznivalóm, de mivel ezt a blogot legfőképpen magamnak írom, ezért természetes számomra, hogy ezt sem tabusítom. 

Egy barátnőm nemrég hívott egy gyógyító alkalomra, ahol jön egy ember, aki Isten gyógyító erejével működik, és csodák követik. Én abszolút nem vetem el, sőt hiszek Istenben, a gyógyításban meg pláne. És egyből az a végtelenül érdekes érzés furakodott belém, hogy ha én oda elmegyek, és én ott hipp-hopp meggyógyulok, akkor vajon be tudom-e fejezni ezt a tanulási folyamatot, amit erre az útra kaptam/vállaltam. Hogy akarom-e én, hogy varázsütésre meggyógyuljak, és hajlandó lennék-e kiengedni ezt a flow állapotot magamból, amiben benne vagyok azóta, hogy ott ültem a doki várójában. Meg is döbbentem, ugyanakkor azt is érzem, hogy mennyire túlmutat rajtam ez a sztori, mert bár elsőként magammal foglalkozom már, de érzem, látom, minden egyes nap tapasztalom, hogy van ez a helyzet, ami így hat rám, ahogy, amit én így tudok megélni, és ez másoknak hihetetlen csoda és fénysugár a sötétben.

És nem azoknak, akik maguk is érintettek, hanem mindenki másnak! És valljuk be, hogy amikor valaki tök egészséges, és azon görcsöl, hogy a cipője sarka letört, vagy kettest visz haza a gyerek, és ezen stresszel, küzd napokig, évekig, cűgöli magával ezt, mert nem tudja letenni, és találkozik velem, és én úgy tudok erről beszélni, hogy a legnagyobb csoda az életemben, akkor azért általában látom az átértékelés döbbenetét az arcokon. És persze, fontos, hogy a gyereket majd felvegyék a suliba, meg épp egy tárgyalásra menet tud letörni az a rohadt cipősarok, de holnap vagy egy év múlva már ezek nem lesznek fontosak. És mennyire meg tudjuk saját magunknak nehezíteni az életünket ezekkel a kis piszlicsáré szarokkal, amikről azt hisszük, hogy fontosak és jelentőségteljesek. És közben elfelejtünk élni.

És amikor ennek vége lesz nálam, és kijelentem, sőt papírom lesz róla, hogy meggyógyultam, akkor ezeket magammal akarom vinni. Magammal akarom vinni azt, hogy mennyi jó történt velem ezekben a hónapokban. Mennyi szeretet áradt felém minden irányból. Mennyi mindent tanultam, fejlődtem, engedtem el, tettem le, ami már nem szolgált engem: tévhitek, berögződöttségek, korlátozó hiedelmek, félelmek, bűntudat, kárhoztatás, a "nem vagyok elég jó" érzése.

És ezért van bennem ez a kis hang, aki kérdezi: biztosan akarnád-e azt, hogy meggyógyulj egy szempillantás alatt? 

Mert ezeket az élményeket én csak most ebben a fejezetben tudom átélni. Nem véletlenül jött ez a feladat nekem. És rendes tanulóként végig akarom olvasni ezt a könyvet, és a végén ötösre akarok felelni belőle. Akkor is, ha a fejemet nullásra kellett letolni, akkor is, ha napokig nem tudtam enni a rosszulléttől, akkor is, ha a már számtalan tűszúrás nyoma látszik a bőrömön, akkor is, ha egy heg lesz a mellemen, amikor felébredek a műtét után. 

Mert azt fogom mondani: megérte. Mert megtanultam, amit egyébként sosem tanultam volna meg: hogy elfogadjam és szeressem önmagam. Hogy az, ami bennem van, és csak ennek köszönhetően tudott felszínre jönni, az a bennem lévő rengeteg ajándék, tálentum, tehetség, áldás másokat is inspirálhat.

Van ugye most nekem ez a mellrák dolog. Engem abszolút megváltoztatott, egy lehetőségként élem meg, hogy máshogy éljek, gondolkodjak, mint ahogy eddig tettem. Nem csak rám van hatással, hanem a körülöttem élőkre, családtagokra, barátokra, kollégákra, és hát egyre több ismeretlenre is, akikkel így-úgy kapcsolatba kerülök. 

Én nagyon jól élem meg, mintha egy csodába csöppentem volna, annyi jó dolog történik velem, hogy csak kapkodom a fejem... Kicsit úgy érzem magam, mint egy evangélista, aki a jó hírt szórja, viszi szerteszét. És bárki, akivel találkozom, vidámabban köszön el, mint ahogy találkoztunk. Szóval ez is bátorít, hogy merjek beszélni a mellrákról, az ebből való gyógyulásról, az utamról, a velem történő csodákról. És így tudom szórni magam körül a remény csillámporát! :D Természetesen rám is jut belőle bőséggel, és azt kell mondjam, sütkérezem benne!

A helyzetem miatt elég sokszor szembejön velem a jelenség innen-onnan, ismerős ismerősétől: Fel merjem-e hívni? Mit mondjak neki? Jó-e, ha felhívom, vagy azzal pont megint eszébe juttatom a betegséget? Örülne-e nekem? Tudok-e neki bármi hasznosat mondani? Vagy inkább hagyjam békén? Az jobb-e neki, ha nem piszkálom? Nem hívom fel, mert biztos szarul van. Tuti vannak elegen körülötte, akik segítenek neki. Mit mondhatnék én, gőzöm sincs az egészről... Ugye ismerős?

Sokan sokféleképpen és mindenki egyedi módon él együtt a betegséggel. De talán sokszor nem is a betegség a legnehezebben viselhető, hiszen az nagyjából úgy megy, ahogy az orvosok mondják, tesszük, amit kell, mert elvégre mindenki meg akar gyógyulni... Én legalábbis. Sokszor inkább attól tarthat, aki betegséggel él együtt, hogy mások terhére lesz. De azt is észrevettem, hogy szívesen segítünk másoknak, mert bennünk van, hogy jót akarunk tenni, bennünk van a szándék, hogy adjunk, hogy törődjünk másokkal.

És azt vettem észre, hogy amikor éppen azon gondolkodunk, hogy hogyan is keressük fel a barátunkat, aki éppen nehezebb helyzeten megy át, akkor igazándiból inkább saját magunkkal szembesülünk. És a saját félelmeinkkel. Én vajon hogyan kezelném ezt? Nekem mi esne jól? Én hogy tudnék megbirkózni ezzel a helyzettel? Jó kis önismereti lecke ez mindenkinek... Mert ilyenkor meg lehet vizsgálni, hogy én mit gondolok a betegségről? Én mit tennék egy ilyen helyzetben? Nekem hogyan változtatná meg az életem egy ilyen diagnózis? És mit tanulhatok belőle? Hová vezetne, ha a betegségen keresztül tanulnék, felismernék dolgokat az életemben?

Lássuk a kérdéseket:

Fel merjem-e hívni?
Ha hívod, eldöntheti, hogy felveszi-e a telefont vagy nem. Ennyi.

Ha még beszélgetésre nem vagy felkészülve, akkor puhatolózni érdemes... Írj neki egy üzenetet, de ne várd, hogy azonnal reagáljon. Lehet, hogy éppen emiatt gondolja át, mire is lenne szüksége. Szerintem az alábbiakkal nem lehet mellélőni:
"Szia, gondolok rád, ha bármiben tudok segíteni, szólj."
"Itt vagyok, ha kellek!"
"Ma hallottam egy dalt, te jutottál eszembe róla. Van kedved beszélni?"
"Figyi, nem tudom, most mi esne jól neked, de ha szívesen sétálnál/elmennél egy koncertre/beülnél valahova egy kávéra, akkor szívesen mennék veled!"
"Ha kell egy váll, amin kisírhatod magad, az enyém mindig itt van. Hallgatok is veled együtt szívesen."
"Tudnék valahogyan örömet okozni neked?"

Engem most például nem biztos, hogy a legjobb ötlet szaunába vagy fürdőbe hívni, mert egyrészt a vérkeringést serkentő aktivitásokat (szauna, futás, edzés) kerülnöm kell, másrészt elúszna a hajam és a rajzolt szemöldököm a medencében. 
De egy kiállításra szívesen, vacsorázni, kirándulni, bárhová, ahol fel tudok töltődni, oda szívesen megyek. A hétvégén például temetésre kellett mennem, egy nagyon kedves barátnőm édesapja hunyt el. Szomorú esemény, mégis jó volt odavezetni (kb 200 km), máshol lehettem, ott voltam vele a gyászban, sírtunk, aztán nevettünk, kivettem egy hotelszobát, ahol csak egyedül lehettem, gondolkodhattam, volt tér a saját gondolataimra, távol mindentől és mindenkitől. Ezt ajánlom mindenkinek, annak is, akinek semmi testi baja nincs az égegyadta világon...

Mit mondjak neki?
A fentiekből lehet szemezgetni bátran.

Ami viszont nem segít szerintem egyáltalán: 
- a bullshit: a fölösleges baromságok: "Biztosan meg fogsz gyógyulni!" Honnan tudod? Orvos vagy? Ha orvos vagy, akkor is honnan tudod? "Sok erőt kívánok!" És a kedvencem: "Miért mindig a jó emberekkel történnek a rossz dolgok?!" Jajj... Ezt ne, légyszi!
- "A valakicsodámmal is pont ez volt!": Hát pont ez biztosan nem. De ha igen, akkor is tök más szitu. Életkor, általános egészségi állapot, fizikum, étkezés, hozzáállás és még sorolhatnám, mennyi minden befolyásolja a gyógyulást. Nekem azt mondta a dokinő: '"A hozzáállás fél siker, magánál ezzel nem lesz probléma!" Én így érzem, de nem mindenki tud röhögcsélni meg viccelődni, miközben közlik vele, hogy méretes tumor foglalta be a helyét a valahovájába. És ha még hozol is példát, légyszi olyat hozz, ahol gyógyulás volt a vége, nem pedig lefújták a meccset.
- "Ó, nagyon sajnálom. Ez borzasztó!": Hát ez nem segít. Én már rutinosan megállítom a beszélgetés ez irányba terjedését, és gyorsan, felemelt kézzel közlöm, hogy STOP! Nem kell sajnálkozni, az nem segít.
- Melyik stádium? Ezt egy nagyon közeli ismerősöm kérdezte, csészealj nagyságúra is tágult a szemecském. Ez olyan, mintha megkérdeznél egy nőt, hogy hány kiló vagy mennyi idős. Illetlenség! És ha végstádium? Onnan is jöttek már vissza emberek, hello! A mennyi időd van hátra kérdés szerintem nem a legpozitívabb indulás. 
- "Félsz-e?" Ezt is megkérdezte valaki. Én speciel nem félek, én bátran nézek szembe mindezzel, és ha eljön a meccs vége, én már boldogan halok meg. De nem mindenkiben van meg (még) az a béke, hogy ezt tudja kezelni.
- "Az ismerősöm szomszédjának a nagynénjének a takarítónőjének az unokatestvére zöldlevelibéka-kivonatot szedett, és 3 hónap alatt meggyógyult." Ez komoly? Tudtad például, hogy a daganatellenes készítményeket (antioxidáns, cékla, grapefruitmagcsepp, gránátalma) nem is lehet szedni a kemó hetében, mert kiüti a hatását? Nem kell ajánlgatni semmit. Ha én hallok valamit, vagy ajánl valamit az orvosom, akkor majd utánanézek, rákérdezek a dokinál, és majd akkor szedem!

Jó-e, ha felhívom, vagy azzal pont megint eszébe juttatom a betegséget?
Ez mindenkinél egyéni. Nekem nem juttatod eszembe, és hidd el, nem is ezen agyalok folyamatosan. Sajnos van, akit mély depresszióba tud taszítani, de ennek a bejegyzésnek is az a célja, hogy megmutassam, nem kell ennek feltétlenül így lennie! Én például alapból eddig nem tudtam a nagy problémákkal mit kezdeni napokig, vagyis nem tudtam azonnal elmondani, beszélni róla. Kellett 2-3 nap, amíg átgondoltam, hogyan is álljak hozzá, mit is gondoljak róla. Addig gyűjtöttem a bátorságot, hogy elmondjam, és majd felkészüljek arra, hogy mi lesz mások reakciója. Az első néhánynál még bőgtem, ma már nagyon rutinosan, röhögve közlöm, és azonnal átmegyek a megnyugtató hangommal való megszólalásba. 

Tudok-e neki bármi hasznosat mondani?
Hát lehet, hogy nem. És lehet, hogy nem is kell. Mi a hasznos? A sajnálkozás tuti nem. A jótanácsok, hát abból sok van, de erre egy egyáltalán nem szép szólásmondást tudnék mondani... Elég, ha annyit mondasz, hogy "itt vagyok, támogatlak, ha bármire szükséged van, tudasd!" Ha érzi, hogy mellette állsz, azzal többet teszel. Én azt kértem mindenkitől, hogy ha legközelebb találkozunk, mondjon egy viccet. Persze én hamarabb sütök el egy poént, amitől még én is eldobom a hajam. Jó, a parókát könnyű... :D 

Vagy inkább hagyjam békén? Az jobb-e neki, ha nem piszkálom?
Lehet. Mindenki másképp éli meg. Más az első nap, mint a 2. hét. És más 1 hónappal később, vagy 3 hónap múlva. Van, aki magába zárkózik, van, akit el kell vinni valami szép helyre. Ezt csak akkor tudod meg, ha megkérdezek. "Mi esne most jól?" "Mitől éreznéd most jobban magad?" Azért sokféle válasz érkezik rá, ha nagy konyhakést kér, ne ugorj azonnal az autóba. De lehet, hogy egy szelet süti segít.

Nem hívom fel, mert biztos szarul van.
Engedjük el a feltételezéseket. Lehet, hogy azért van szarul, mert mindenki fél megkérdezni, hogy hogy van. A törődés, a felé áradó szeretet, a lehetőség, hogy ha segítségre vagy egy beszélgetésre van szüksége, többet ér mindennél.

Tuti vannak elegen körülötte, akik segítenek neki.
Hát nem biztos. Mert lehet, hogy mindenki pont ezt gondolja. Mi történik, ha igen? Legalább tudja, hogy rád is számíthat. Lehet, hogy többször van szüksége segítségre, és lehet, hogy éppen benned van egy olyan ajándék, képesség, ami egyszer hasznos lesz a számára.

Mit mondhatnék én, gőzöm sincs az egészről?!
Legyen gőzöd! Utána lehet olvasni, persze aztán nem kell okosan megmondani neki a tutit. Van egy barátnőm, aki elég régóta gyötrődik egy csúnya betegség kapcsán. Ezzel kapcsolatban egy beavatkozásra volt szükség, amitől rettegett, és nem is akarta engedni. Beszélgettünk róla, jól kibőgtem magam mintegy nyolc órán keresztül, aztán rágugliztam, hogy miről is van szó. Bementem hozzá a kórházba másnap, és azt mondtam neki: Figyelj, utánaolvastam, átbeszéljük, hogy mi is történne akkor? És csak nézett rám óriásira nyílt szemekkel, és azt mondta: "Hát tudod... Erről még senki nem mert velem beszélni." Miért? Ebben hatalmas erő van. Mert attól félünk, amit nem ismerünk. Mert nem tudjuk, hogyan változtatná meg az életünket. Ott jól kiveséztük, olvastam jó tippeket, még üzleti ötletem is ugrott be hozzá, és utána megkönnyebbülve írta alá a beleegyező nyilatkozatot a beavatkozáshoz. 

Amivel még segíthetsz, de erről már írtam korábban:
Hívd el élményeket szerezni! Vidám és szép helyekre! Kiállításra!
Bemásolom ide a barátnőm édesapjának a temetésén elhangzott búcsúszövegét: 

"Élni kellene, megtanulni, igazán élni. Felvállalni azt, akivé lettünk. Álarc nélkül, eldobva a félelmet, megélni minden percet. Nem rettegni attól, mit hoz majd a holnap, a mának élni. Megtenni, amire mindennél jobban vágyunk, elmondani azt, amihez valóban nagy bátorság kell. Nevetni ott, ahol senki se mer, és sírni, tiszta szívből, amikor kell. Élni kellene, elindulni oda, ahol még senki sem járt, és elérni az álmokat. Felvállalni, bevállalni, merni, megtenni, elindulni, elesni, felállni, könnyek között remélni, szívből nevetni. Élni kellene! Igazán." (M.S.)

Picit rendhagyó bejegyzés következik, talán annyira nem is illik bele a témába, de elképzelhető, hogy mégis. 

Elkezdtem a terápiát egy pszichológussal, hétfőn volt az első ülésünk. Meséltem neki magamról, miért vagyok ott, milyen önismereti utat jártam be, mióta megkaptam a diagnózist. Azt kérte, amikor megbeszéltük az időpontot, hogy készüljek egy kérdéssel. A következő kérdést vittem:

Tudjátok biztosan, hogy én nem összetörtem a hír hallatára, hanem egy egyestés kiadós sírás után mint a griffmadár a hamvaiból, feltámadtam és erőre kaptam, sőt még azt is merészeltem mondani, hogy nekem erre szükségem volt!

Erre ő egyszerűen annyit mondott: traumás növekedés. Hm. Érdekes. Tehát nem én vagyok az első a világegyetemben, akinél ez bekövetkezett. Beszélgettünk még, és kb. 10 perc múlva megkérdezte: Egyébként miért jött el hozzám? 

Picit szürreális is volt, de nagyot nevettem. És egész egyszerűen csak annyit mondtam, hogy a mellrák pszichoszomatikus kiváltó okait szeretném feloldani. Tudjátok, erről már írtam korábban egy bejegyzést, hogy melyek is ezek. 

Az utóbbi napokban viszont ami leginkább foglalkoztat, az a párkapcsolati kudarc. Rólam azt kell tudni, hogy 100 vagy inkább 120%-kal tudok szeretni. Ha szeretek valakit, akkor érte égek, érte élek, neki mindent meg akarok adni, kímélem, mindent megteszek érte, mindent odaadok neki, mindent előteremtek a számára. Hogy ő szeretve érezze magát. 

És magamnak pedig semmit sem adok. 

Mert nem is tudtam igazán, hogy nekem mire van szükségem! Ha most megkérdezné valaki, hogy milyen párkapcsolat lenne számomra az ideális, talán egy-két dolog feljönne bennem, de leginkább hebegnék.

Nagy felismerés volt, már erről is írtam, hogy tavalyi év elején a coachképzésen az érték-háromszög feladatban a kedvességet választottam, hirtelen más nem is jutott eszembe, most már tudom, hogy a Mindenség tolta az arcomba. És ott jöttem rá, hogy mindenkihez kedves voltam, hozzám azért viszonylag mindenki kedves, de magamhoz SOHA NEM voltam kedves. Azóta ebben nagyon sokat fejlődtem, de naponta tanulom, és figyelmeztetnem is kell magam rá újra és újra. 

Mostanában (egy-két hete) sokat foglalkozom a tudatossággal. Rengeteg beszélgetést hallgatok erről, egy programba is belekezdtem. És ma sikerült megfogalmaznom, mi a "baj" velem: 

Én nem tudok a hagyományos párkapcsolatban jól funkcionálni. Mert annyi energiát teszek bele abba, hogy fenntartsam azt, ami nem én vagyok, hogy nem jut időm magamra, elszürkülök, eltűnök, egyszerűen haldoklom benne. (Most jelenleg ez az álláspontom, lehet, hogy 2 hónap múlva már teljesen mást fogok gondolni erről.) De azt tudom, hogy én bizony igaznak hittem el mindent, azt is, ami rosszul működött. Igaznak hittem el, hogy kell egy férj. Igaznak hittem, hogy egy nő csak feleség lehet. Igaznak hittem el, hogy csak akkor vagyok ember, ha házasságban élek. Hogy egy kapcsolat csak házasságban teljesedhet ki. Hogy csak akkor lehetek boldog, és csak akkor működhetek jól, ha este elkészítem a férjem másnapi ebédjét, bevásárolok, főzök vacsorát, takarítom a lakást, látogatjuk a családját, öltöztetem, megvarrom a zokniját, és még sorolhatnám. És így éltem. A legjobb voltam benne. De közben elfelejtettem élni. 

Egyszerűen mindent megtettem érte, valószínűleg azért is, hogy ne kelljen észrevennem, mennyire szükségem lenne saját magammal való törődésre. Elhittem, hogy ennyi az élet, ennyi jutott, én már így fogom leélni az életemet, nincs más út, minek is vágynék másra, hát ez a normális, miért nem tudok én ennek örülni, ebben boldog lenni, ebben kiteljesedni. Mindig kérdeztem is: Mi a bajom? Hát nem rossz ember, nem ver meg, megélünk, elmegyünk ide-oda, más összetenné a kezét-lábát, ha lenne egyáltalán férje, és ilyen férje lenne, milyen jó ember, mennyi mindent megtesz értem.

Dr. Máté Gábor - Normális vagy című könyvéből:

Aztán néhány hete ráeszméltem egy igen fontos pontra: én mindent megtettem, 120%-osan szerettem. De valaha megkérdeztem őt, hogy szeretné-e, hogy én 120%-osan szeressem? Jól szeretem, ha 120%-osan szeretem? És rádöbbentem, hogy bizony soha nem kérdeztem meg. Ő meg csóri nem értette, de nem kérdezte meg, hogy ez jó neked így, asszony? Semmilyen tudatosságom nem volt a saját igényeimet illetően. Egyszerűen nem jól szerettem - és ez a mondat a képzeletbeli óriásplakátomról üvöltött le villogó kétméteres betűkkel.

2023. nyarán megbeszéltük a férjemmel, hogy elválunk. A legnagyobb barátságban, szeretetben és egyetértésben levéve a gyűrűnket, akkor azt mondtam, én soha többet nem házasodok, nem költözök össze senkivel, és nem lesz közös kassza! Legalábbis addig nem, amíg rá nem jövök, hogy nekem mire van szükségem egy kapcsolatban, és mi az, amit adni szeretnék. 

És életemben először eljött az idő, hogy mindazt a gondoskodást, amit valaki másnak adtam magam helyett, azt saját magamnak adhatom. A mellrák egyébként erre tanít leginkább, hogy önmagamat szeressem, kényeztessem az testem és az elmém. Hogy megadjam mindazt magamnak, amit eddig másoknak úgy adtam, hogy valójában ők ezt nem is kérték. Konkrétan lapátoltam ki az ablakon. Adtam, adtam, elfáradtam, szóltam, hogy ez nem jó, adtam-adtam, kiégtem, szóltam, adtam-adtam, és aztán borult a bili. Először az első házasságomban, ami közel 12 évig tartott, most pedig a másodikban, ami közel 8 év közös évet jelentett. Hát csoda, hogy elszürkültem? Csoda, hogy haldokoltam benne? És ne értse félre senki, nem volt rossz életem... De nem az én számomra megfelelő élet volt ez. Egyik kapcsolatban sem. És ez a félreműködés az, ami ebben a mellrákban megnyilvánul. Néha viccesen szoktam mondani (bocs, férjeim!), hogy két férjem volt és két tumor köszönt be. De valahol ez egyáltalán nem is biztos, hogy vicc. De nem ők tehetnek róla, hiszen elfogadták, amit adtam, valószínűleg ők sem láttak más sémát, azt látták, hogy szívesen adom, így működöm, hát legyen, akkor adjad. Elképzelhető, hogy nem voltunk érettek, vagy csak nem akartuk látni, tulajdonképpen mindegy is. 

Ez a helyzet most van, de én tanulni akarok belőle, ahogy ezt szeptember 4-én, az ágy szélén ülve, patakzó könnyekkel a bennem dörömbölő kérdést hallgattam: Mit fogok ebből tanulni? Ezt mindenképpen. És ezért vagyok hálás ennek a mellrák-diagnózisnak, mert én olyan szépen működtem volna félre továbbra is a következő, vagy az azutáni kapcsolatomban, és egész életemben, hogy csak na! 

Most viszont azt gondolom (és lehet, hogy ez két hét múlva megváltozik), hogy egyedüllétre vágyom. Sosem éltem még egyedül. Meg kell találnom az én saját középpontomat, és le kell bontanom, el kell engednem minden olyan hamis berögződést, tévhitet, korlátozó hiedelmet, ami a párkapcsolattal összefüggően élt bennem, és abszolút igazságnak hittem el. 

És még egy érdekes gondolatot hadd hozzak be ide: 
Mindig próbálkoztam valamilyen vállalkozással, apró biznisszel. Általában nagy volt az ötlet, hatalmas a lelkesedés, beleéltem magam, elkezdtem a megvalósítást, de mielőtt elindultam volna, megálltam. (Ma, 2024. január 11-én már látom, miért történt ez.) De elképzelhető, hogy azért is történt, mert én azt a 120%-ot mind a kapcsolataimnak adtam. És az az ablakon kilapátolt energia építette volna az életemet, a vállalkozásomat. Csak úgy kiküldöm a kérdést: mi lett volna, ha ezt az energiát önmagam szeretetére és a vállalkozásom építésére fordítottam volna? Hol lennék most? Csak költői kérdés, így történt, változtatni utólag már nem lehet rajta. De ezen felismerések után választhatom a másik lehetőséget. Választhatom magamat. És nem hiszem, hogy az ötleteimmel volt a baj. Vagy a kivitelezéssel. Egész egyszerűen azzal volt a baj, azt rontottam el, hogy nem magamat választottam. Mert ezt önzésnek gondoltam. És mivel máshová szórtam szét az energiámat, ezért nem maradt már arra, hogy ez a bennem lévő tehetség, érték, ajándék meg tudjon nyilvánulni egy csodálatos teremtésben, és boldog életben, egy sikeres vállalkozásban.

Jogos lehet a kérdés: félek-e kapcsolatot kezdeni valakivel később? Nem. De az nem most lesz. Először magamat kell rendbe tennem, meg kell ragasztanom az eltört részeimet, meg kell látnom, hogyan kell úgy szeretni, hogy ne haljak bele, hogy mire van szükségem, és mennyit akarok és tudok majd adni. Félek az egyedülléttől? Nem. Mert nem vagyok egyedül. Mert nem vagyok magányos. Mert csodálatos barátok vesznek körül. Mert az önmagam megismerése most nem egy olyan érzés, hogy Úristen, mi fog kihullani a szekrényből?!, hanem egy örömteli felfedezés lesz.

Ebben Hale Dwoskin: A Sedona módszer című könyve lesz a segítségemre elsőként, amely az elengedés módszeréről szól. Az érzelmek elfojtása, a nőiségem háttérbe szorítása, a ki nem mondott dolgok járultak hozzá, hogy szépen növekedjen bennem valami rosszul működő sejt. De tudjátok mit? Én hálás vagyok neki. Mert ha nem jön a mellrák, úgy éltem volna le az életem, hogy mindvégig azt kérdezem magamtól: tényleg ennyi csak az élet? 

Epres Pannit volt szerencsém pár hete látni, hallani a Momentán-társulat egyik előadásán interjúalanyként. Az ő egyik gondolata volt, és ott el is eredtek a könnyeim:

A legrosszabb dologban is van valami jó.

Én meg vagyok győződve arról, hogy semmi sem abszolút rossz, és semmi sem abszolút jó. De ami a legnagyobb áldás, hogy van választásom, hogy hogyan nézek rá, miként értelmezem, mit kezdek vele, mit veszek ki belőle, és hogyan köszönök el tőle. És én úgy szeretnék a mellráktól elköszönni (nemsokára a 6. kemoterápiát kapom a 8-ból), hogy: Köszi, hogy itt voltál! Sokat tanultam tőled. Remélem, soha többet nem találkozunk, de mindig emlékezni fogok rád, és arra, amit tanítottál nekem magamról!

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a bejegyzést! Nagy önfelismerésekben vagyok, tehát elképzelhető, hogy lesz még ilyen és hasonló bejegyzés, de mivel legfőképpen magamnak írom ezt a blogot, meg is engedem magamnak, hogy legyen ilyen! Ha úgy gondolod, hogy hasznos lenne valakinek, akit ismersz, küldd el neki, oszd meg vele!

4 hónapja vagyok mellrákból gyógyuló. Rengeteg kérdés talált meg ez idő alatt és már előtte is. Van olyan kérdés, ami már akkor foglalkoztatott, amikor még nem is sejtettem, hogy ennek a "csoportnak" a tagja leszek (ez egy olyan csoport, ahova senki se vágyik, és senki nem örül, ha csatlakozol :D), van olyan kérdés, ami a diagnózissal együtt vagy azóta érkezett, és vannak olyan kérdések, amiket másoktól kaptam. Ezekből szemezgettem kicsit most magamnak és nektek. 

Amikor arra gondoltam, hogy rák, akkor mindig volt bennem egy erős ellenérzés, hogy még a szót sem tudom, nem akarom kimondani. (A családunkban voltak megbetegedések, de valahogy ezeknek a részleteibe nem láttam bele, mert még kicsi voltam, vagy távolabb volt tőlem térben és időben.) Amikor azt gondoltam, hogy rák, akkor mindig csak azt láttam, amit a filmekben, főleg a Szerelem erejével című filmben, hogy kopaszon, kínlódva térdel az emberke a fürdőszobában, és meghal a végén. Hát csak szólok, hogy nagyon más! :D Legalábbis nálam! De most, ebben a blogban, ebben a bejegyzésben magamról írok, tehát csak az én nézőpontomat tudom leírni. 

Valahogy mindig éreztem, hogy dolgom lesz ezzel. A legnagyobb félelmeink nagy része sosem valósul meg, de van, aki hiszi, hogy amin agyalunk, amivel foglalkozunk, azt be tudjuk vonzani. Én valahogy mindig is éreztem, hogy valamilyen betegség formájában egyszer megnyilatkozik az a sok elfedett érzés, ami bennem volt. Persze tartottam tőle, meg igyekeztem nem gondolni rá, de ha visszanézek az utóbbi 20 évemre, kábé egyenes volt az irány. 

Fel is tehetem magamnak a kérdést, hogy miért nem figyeltem oda jobban, miért nem törődtem magammal, miért nem oldottam meg a problémáimat? Hát igen, ezekkel a kérdésekkel lehet zsonglőrködni, de nem nagyon érdemes, mert most ez van, és kész. 

A mi családunkban sajnos elég sok daganatos megbetegedés volt, de csak a férfiakat érintette - eddig. Mindig is ki akartam új dolgokat próbálni, és sok dologban vagyok első a családunkban: én vagyok az első, aki diplomát szerzett, ráadásul kettőt, akinek jogsija van (nőként), nyelvvizsgát szereztem, mindig és folyamatosan tanulok. És nálam diagnosztizáltak először mellrákot. Oké, ezt mondjuk kihagytam volna a kipróbálandók közül. 

Nálam tehát nem genetikai eredetű a daganat kialakulása, hanem lelki, pszichoszomatikus, szerzett, kinek melyik kifejezés tetszik. Régebben is elég jó voltam abban, hogy ha valamihez nem volt kedvem, gyorsan előidéztem egy jó kis hasmenést vagy refluxot. A hosszú távú distressz (negatív stressz) pedig megbetegíthet, ebből írtam legutóbbi szakdolgozatomat is egyébként. Mintha csak magamnak írtam volna... 

Szinte hallom a fejemben: De hát miért nem foglalkoztál magaddal többet? Miért nem oldottad a stresszt, ahogy csak bírtad? Ó, igen, utólag már nagyon okos az ember. Nem tettem, és íme az eredmény... Van, aki nagyon jó a kitartó munkában, és a folyamatos tudatosságban, nekem viszont nagy pofon kellett, hogy eszméljek. Nálam ez vált be. Azóta persze sok-sok eszközzel foglalkozom magammal, nyílok, figyelek, tanulok, változtatok.

De akkor vissza a kérdésekhez, amik engem találtak meg. Egyik másik erős lesz, de mivel én vagyok az érintett, én ezeket feltehetem, és még viccelődhetek is rajtuk, ahogy kedvem tartja.

Milyen tünetei vannak a mellráknak? 
Sokszor semmilyen, és csak a szűrővizsgálat mutatja ki. Sokszor látható. Nekem például egy (kettő) közepes méretű, kézzel is kitapintható labdácska jelent meg a jobb mellemben. Nyilván feltételeztem, hogy nem a legrosszabb ez, hogy van jóindulatú daganat is, például lipóma vagy fibroadenóma. De jobb inkább megnézetni. 

Mi történik egy vizsgálaton?
Egészen pontosan három vizsgálat történt: 
1. Kézzel való kitapintás, ultrahang és mammográfia. Utóbbi lehet kellemetlen vagy fájdalmas, nekem például pont menses-kor kellett mennem, és elég annyi, hogy csillagkapunak hívom a mammográfiát, mert beszorítják a mellet és csillagokat látok. Ez néhány másodpercig tart, de kibírható. Ezeknek az eredménye azonnal látszik, de csak a három vizsgálat együttese tud biztos képet adni a diagnózisról.
2. MR: egy szintén csillagkapu-szerű gépbe hason fekve kellett fél órát feküdnöm. Elég hangos, kérdezte is a vizsgálatot végző hölgy, hogy kérek-e fülvédőt. Nem kértem. Hát ez a fél óra mozdulatlanul azért izgalmas, így azt képzeltem, hogy egy technopartin vagyok, már hajnal van, fekszem a fűben, és várom, hogy el tudjak indulni. Hát életem legrosszabb és legdrágább technopartija volt! :D Ennek a vizsgálatnak pár nap alatt van meg az eredménye, de diagnózist nem ad, inkább csak gyanúval élnek.
3. Mintavétel (biopszia): Érzéstelenítés után egy 2-3 mm-es metszést ejtettek a mellemen, és három darab mintát vettek ki, ilyen kis miniatűr kukacméretűeket, meg is mutatták utána. Nem fáj, nem kellemetlen, van mintavételeknél egy-egy csattanás (olyan, mint a tűzőgép hangja), de ez a legerősebb élmény. Utána szorítókötés, jegelni kell, picit be tud kékülni, de néhány hét után elmúlik. Ennek a vizsgálatnak nagyjából 8-10 nap alatt van meg az eredménye, na ez idegőrlő tud lenni. Megnyugtatott a doktornő, hogy nem azért 10 nap, mert hétvége, meg nem foglalkoznak vele, hanem mert tenyésztéseket végeznek, vagyis eljátszogatnak a kis gilisztákkal.

Mi történik a vizsgálat után?
Jó esetben hívnak, hogy semmi bajod nincs. Rossz esetben behívnak személyesen, hogy elmondják, milyen típusú a tumor és mi a további teendő. Innen azonnal továbbirányítottak a megfelelő intézménybe, ahová időpontot kellett kérnem, és nagyjából egy hét múlva már mentem az első konzultációra.
A konzultációt követően megnézik az eredményeket, és egy úgynevezett onkoteam ül össze, ahol megvitatják az eredményeket és egy kezelési tervet állítanak össze. Nálam a biopszia eredményét (magát a mintát) bekérték a másik intézménytől, és újratesztelték, így derült ki, hogy mégsem a legagresszívabb tumor fészkelte be magát. Halleluja!

Az onkoteam ülés eredménye felkerült az EESZT-re, de nem volt egyértelmű, így inkább telefonáltam, és onnan kerültem az onkológusomhoz. Ő kézzel megtapintotta ismét, mindent megkérdezett, ami fontos lehet, és előre alaposan elmondta a kezeléseket, mire számíthatok, kihullik-e a hajam, stb. Mindig kérdésekkel készülök, kell, hogy erre legyen idő és tér.

Az első (és mindegyik) kemoterápia előtt laborba küldenek, (az első után egy héttel is) és megnézik, mi változik, változik-e valami a vérképemben. Eddig még minden patent volt, most az 5. kezelésem már más típusú kemó volt, mint az első négy, és megnyugtató, hogy ez után is lesz egy kontrollabor. Ha van valamilyen eltérés, lecsökken a fehérvérsejtszám, vagy bármi eltérés adódik, gyógyszerrel lehet korrigálni.

Biztosan meghalok-e, ha rákot diagnosztizálnak nálam?
Nem. Egyszer biztosan meghal mindenki, de nem feltétlenül a daganatos megbetegedés miatt. Van, akinél a tumor jól gyógyítható, de depresszióba esik, és egyszerűen leépül. Mások drasztikusabb megoldást választanak. Én az életet választottam és választom minden egyes nap minden egyes órájában. Érdekes, hogy benne van ez a kis daganat a testemben, de nem gondolok rá folyamatosan. Nem ezen agyalok a nap minden másodpercében. Mert a fókuszomat máshová helyeztem. A hozzáállás fél siker, és én szerintem ebben inkább olyan 70-80%-os szintre saccolnám magam.
És fontos, hogy minél korábban veszed észre, és mész el orvoshoz, annál jobbak az esélyek, annál kisebb a műtéti heg, annál gyorsabb a gyógyulás.

Félek-e a haláltól?
Egyszer úgyis eljön, inkább attól félek, hogy nem élek eleget, mielőtt meghalok. És pont.

Utánanéztem-e a tumor típusának, túlélési esélyeknek?
Hát nem. Egyrészt nincs kedvem elborzasztó fotókat nézegetni, másrészt nem akartam, hogy bármi befolyásoljon a gyógyulásom kapcsán. Ha olvastam is a témában, akkor is inkább sikersztorikat néztem meg. 

Méreg-e a kemoterápia?
Gondolom, egyből azt vágod rá, hogy igen. Logikus. Az első kezelésem előtt olvasgattam erről, és egy nagyon jó gondolatot találtam: úgy gondolj a kemóra, mint egy segítőre. Mint ami azért van, hogy a kóros sejteket meggátolja, elpusztítsa. Nekem ez a hozzáállás, gondolat nagyon sokat segített, és ezért nem is halálos ítéletként gondoltam rá.

Hogy bírom a kemoterápiát? 
Mindenkinél eltérő, minden koktél más, minden tumor más. Én hálás vagyok, azt kell mondjam, jól bírom. Persze pár nap fáradtság, gyengeség, hányinger, rosszullét, de elmúlik. Ezen túl kell lenni. Háromhetente kapom, és ebből kábé egy hét rámegy a kezelésre, de két hétig élek és virulok. De szó szerint... Sokan nem is értik. :D Nem baj, szeretem meglepni a világot!
Azért itt megjegyezném, hogy az általános egészségi állapot kérdése egyáltalán nem elhanyagolandó. Képzeld el, hogy egy ütött-kopott tragacsba próbálsz rossz minőségű motorolajat tölteni, és azt várod, hogy Ferrari gyorsasággal száguldj. Most szólok: nem fog menni. És nem azt mondom, hogy azért étkezz egészségesen, vagy azért járj edzeni, vagy azért foglalkozz a lelki egészségeddel, mert ha megbetegszel, akkor majd milyen gyorsan fel fogsz épülni, de tulajdonképpen sokkal jobbak az esélyeid. Ha a testi és lelki állapotod top-on van, akkor könnyebben birkózol meg a nehézségekkel, jobb vérképet produkálsz, egy-egy kezelés után gyorsabban tudsz regenerálódni. Nálam legalábbis ez a helyzet. 
Egyébként van olyan ismerősöm, aki a kemó másnapján már ment dolgozni, mintha semmi nem történt volna, vagy hallottam, hogy valaki másnap már ment futni. Mert neki ez a természetes, a normális, erre van szüksége. 

Fogok-e fogyni?
Az első kemó után 3 kiló leröppent rólam, be is tojtam, számolgatva, hogy ha 8 kezelésem lesz, akkor 24 kiló megy le rólam, ami a 60 kilómból igencsak szembetűnő. Nem így lett, mivel tényleg nagyon odafigyelek az étkezésemre. Most, amikor ezt írom, az első kemótól kb 3 hónap elteltével 62 kg vagyok, tehát számottevően nem változott a súlyom. 
Egyébként van, aki hízik a kemó alatt, szóval mindenki más...

Ki fog-e hullani a hajam?
Bizonyos kezelésektől biztosan, de nem mindegyiktől. Volt, akinek a szemöldöke, szempillája is kihullott attól, amit én kaptam, nekem ezek megmaradtak. Vigyázok is rájuk, hetente csak egyszer mosom - szoktam ilyetén módon viccelődni. A hajam kihullása a dokinő szerint nem volt kérdés, egyből felírta a parókát receptre, vettem is egy kurvás szőkét tébé alapon. Nem voltak illúzióim, 14. napon már nem mertem beletúrni, mert csomókban jött ki, szóval letoltuk egy barátnőmmel kopaszra a fejemet. Azóta 6 parókám van, a Vich-en és a Temu-n 5-6000 Ft-ért olyanokat vett a barátnőm, hogy megáll az ész, minden nap másikat hordok. Otthon sapkában vagyok, sapkában is alszom. Ha jógázni megyek, akkor a sapka alá felveszek egy olyan parókát, ami csak frufru és két tincs oldalt. Olyanok vannak a parókaszalonokban, hogy csak lestem. Nagy piaca van, sajnos...
Egyébként nekem senki se mondta, és valahogy nem is gondoltam bele, de nem csak a haj tud kihullani. Már írtam korábban, hogy sem a hónaljamban, sem a lábamon (és egyéb helyeken sem) nő semmi, szóval ebből még hasznot is tudtam kovácsolni. :D 

Miről kell lemondanom? 
Na ez akár tudna fájó pont is lenni, de egyszerűen elfogadtam. Nem járhatok masszőrhöz (a vállam és a csípőm között nem lehet masszírozni, mert a masszázs serkenti a vérkeringést, ami pedig a rossz sejtek vándorlását idézheti elő). 
Nem járhatok szaunába. Ez mondjuk viszonylag ritkábban fordult elő, nagyon szeretem, de tudok nélküle élni. 
Nem ihatok alkoholt. Van, akinek ez semmi, egyáltalán nem is szokott inni. Nálam azért jobb-rosszabb időben befigyelt egy kis esti levezető befátyolozódás, ami a megküzdési mechanizmusok között nem a legegészségesebb módszer. Akkor ittam utoljára, amikor lenulláztuk a fejemet kopaszra, persze ki is hánytam. Nem bírja a szervezetem. 
Más nem is nagyon jut eszembe, hogy miről kellene lemondanom, mert azóta egyébként aktívabb életet élek!

Tudok-e dolgozni?
Tudok, de nem olyan intenzitással, ahogy én azt megszoktam magamtól. Nagyon hálás vagyok a cégemnek, főnökeimnek, kollégáimnak, hogy támogatnak, és engedik, hogy amikor tudok, dolgozzak, amikor gyógyulnom kell, akkor meg csak és kizárólag arra figyeljek! 

Mit csinálok a kezelések között?
Ami nálam bevált, illetve elindultam az úton, az azt volt, hogy utánaolvastam a pszichoszomatikus kiváltó okoknak, és ezeket kezdtem el megoldani, foglalkozni velük. Van egy olyan sejtésem, sőt meggyőződésem, ha elő tudtam ezekkel idézni a betegséget, akkor a gyógyulásomhoz is hozzá tudok járulni, ha feltárom, hogyan hatottak ezek rám, és kioldom, kigyógyítom, kikapálom magamból. Mivel lelki eredetűen alakult ki bennem a tumor, ezért lelki eredetű megoldás is kell rá. Amivel eddig nem néztem szembe, nem oldottam meg, azt most már tényleg nem tudom kikerülni. 

De a gyakorlati részéhez visszatérve: egészségesen igyekszem étkezni, ebben segít, hogy egy éve elkezdtem egy életmódváltást egy dietetikussal, és beállítottuk a mit-mennyit az étrendemben. Jó minőségű ételek, jó időben. Vigyázok magamra: pihenek eleget, maszkot hordok, fertőtlenítőszer mindig van a táskámban. Nem hajtom túl magam, igyekszem számomra feltöltő programokat szervezni. Sportolni nagyon aktívan nem lehet, sétát és jógát engedett a doktornő, így elkezdtem jógázni, és nagyon megszerettem!

Milyen táplálékkiegészítőket szedek?
Fú, talán a legidegesítőbb téma ez volt. Ugyanis a sok daganatellenes és megelőző cucc kifejezetten káros a kemoterápia idején, ha jól értettem, azon a héten. Tehát az ajánlott antioxidánsok és magcseppek, és olajak és minden más még nagyobb gondot is tud okozni, hiszen egyszerűen kiüti a kemó hatását! És például bizonyos fájdalomcsillapítók is, például az Algopirin. Én kaptam egy listát, hogy mit nem ajánlanak ilyenkor. A kemó utáni héten merek vitaminokat szedni, de abból is a jól beváltat szedni. Nem vitaminkúrázok, nem boszorkánykapszulázok össze mindenfélét. Biztosan van, akinél már egyszer bevált, meg az ükapám sógorának a szomszédjának a tehenénél, de mindenki egyéni, más, eltérő. Ha mégis bármit szednél, inkább kérdezd meg a dokidat!

TE MIT TEHETSZ, HA HASONLÓ DIAGNÓZIST KAPSZ?
* Keress egy támogató közeget! Én egy zárt Facebook csoportot hoztam létre, ahol viccesen írogatom meg az aktualitásokat. Kiderült, hogy nem csak nekem segít, de azoknak is, akik a csoport tagjai. Sokszor kapom vissza, hogy mennyire csodálkoznak azon, hogy így tudok hozzáállni ehhez az egészhez, hogy nem tragédiaként élem meg. Én meg ezen csodálkozom. Nem is tudnám máshogyan!

* Kérj (szakmai) segítséget!
Az onkológus évente 4 alkalomra beutalhat az onkopszichológiára, ahol szakemberrel tudod átbeszélni a helyzetet. Én családállításra is elmentem, illetve járok kineziológushoz is, pár nap múlva pedig elkezdek egy pszichológussal is együtt dolgozni a terápiámban.
Ha neked ez valamiért ez nem elérhető megoldás, akkor keress egy-két barátot, akik támogatni tudnak, és nem sajnálkozva inkább lehúznak a klotyón.

* Találd meg azt, ami téged boldoggá tesz, neked örömet ad!
>Ez a blog például nekem egyrészt nagyon jó eszköz, mert dokumentálom is az eseményeket, másrészt mindent kiírok magamból a helyzet kapcsán. Az egyik kiváltó ok például a ki nem mondott dolgok működése bennünk, ezen a felületen most kiadom magamból, amit csak tudok. 
>Keresem az élményeket! Megnézek egy kiállítást, találkozom a barátaimmal, keresem azt, amit élvezettel csinálok. Ezekből időnként még heti összefoglalót is készítek a fb csoportba.
>Célokat tűzök ki! Eddig időhiányra fogtam, miért nem utazom. Úgyhogy elhatároztam, hogy amint a kemónak vége lesz, és még a műtétre várni kell pár hetet, a kettő között elmegyek Londonba egy hétvégére. Ez úgy fellelkesít, hogy amikor elfáradna a kis lelkem, és azt kérdezném, mikor lesz már ennek vége, akkor eszembe juttatom, hogy mivel fogom magam jutalmazni, és eskü' sokkal jobban érzem magam.
>Szembenézek a félelmeimmel. Tavaly év elején megfogadtam, hogy soha többé nem engedem, hogy a félelmeim visszatartsanak! Hát lehet hogy ezért kaptam ezt a pofámba! :D Van mivel dolgoznom, a sok éven át tagadásban lévő erőket azért ki kell engedni vagy meg kell zabolázni. Nem tudunk mindent megváltoztatni, és nem is kell. De azt, hogy mi hogyan nézünk rá, hogyan kezeljük őket, az viszont rajtunk múlik. E témában ajánlom szeretettel Edith Eva Eger Döntés című könyvét!

Köszönöm, hogy elolvastad ezt az elég hosszúra nyúlt, de remélem, hasznosnak ítélt bejegyzést! Köszönöm, ha megosztod olyasvalakivel, akinek hasznos lehet, akinek segíthet! Ha kérdésed volna a fentiekhez hasonló, vagy éppen teljesen eltérő, tedd fel nyugodtan! Tényleg! Bármit kérdezhetsz! Maximum kimoderálom! :D

Ezelőtt, de még szerintem ezután is tudom hülyén érezni magam, ha valamilyen betegséggel, gyásszal találkozom. Mit mondjak? Mit ne mondjak? Hogy tudok segíteni? Azzal segítek, ha felhívom? Azzal segítek, ha békén hagyom? Most azokat gyűjtöttem össze, amik nekem segítettek.

Az első vizsgálat után, amikor még nem volt diagnózisom, de 100%-ig biztos voltam benne, hogy mellrák lesz a papíromra írva, két kérdés motoszkált bennem: 

1. Mi a f@sz lesz most?

2. Mit tanulok belőle?

Tényleg olyan volt, mint a filmekben: lelassult az idő.

Ott jelentőségét veszítette minden, amit fontosnak hittem. Amit fontosabbnak hittem a saját lelki és testi egészségemnél. Egyszerűen tükröt tartott elém, és azt mondta: Most pedig belenézel, és meglátod, milyen értékes is vagy. És addig nem engedlek el, amíg ezt el nem ismered.

Szépen lassan jönnek a válaszok, lépésenként haladok a gyógyulás felé, ami nem csak a kezeléseket és a testi gyógyulást jelentik, hanem a lelki/szellemi fejlődést is. Nyugi, nem megyek át "spiribe", de az egyik korábbi bejegyzésemben sikerült leírnom egy ütős mondatot: Akkor kezdtek el meggyógyulni, amikor beteg lettem. 

Az év végén/elején mindenki, aki némileg is figyel magára, összegzi az évet, velem sincs ez másként. A gyógyulásom tulajdonképpen a tavalyi év elején, sőt 2022. szeptemberében kezdődött, amikor elkezdtem a főiskolai coaching tanulmányaimat. Azt gondoltam, hurrá, megtanulom, lesz papírom, mehetek. Aha. Egymáson gyakoroltunk, és bizony jöttek elő szépen a megoldandó feladatok. Szép lassan kezdtem meglátni, mennyi mindent fedtem el, amivel nem voltam hajlandó foglalkozni, pedig kellett volna. De hát ilyen az ember, mindent csinál, csak azt nem, amit kellene. Elfoglaltam magam, csak hogy ne kelljen megküzdenem. Szerintem ilyenkor Isten néz, kicsit nevetgél az angyalokkal, aztán engedi, hogy eszméljünk, amikor már megértünk rá. Amikor már ott tartunk, hogy szembe tudunk vele nézni, mert van rá erőnk, idegpályánk, támogató, segítő baráti, családi közegünk, bármink, ami kell hozzá.

Szeptemberben mentem orvoshoz, majd a szülinapom előtt 2 nappal kaptam a diagnózist. Egy barátom szülinapi buliját még segítettem koordinálni, aztán mentem a sebészhez az első konzultációra. Közben dolgoztam, és minden a normális kerékvágásban történt, megfűszerezve azzal, hogy el kellett mondanom a rokonaimnak, barátaimnak, kollégáimnak, később az ügyfeleimnek is. Sokan értetlenül néztek rám, tudni kell rólam, hogy elég fekete humorom van, és többen azt hitték, viccelődök. 

Sokféleképpen reagáltak, volt, aki sírt, volt, aki egyszerűen csak a nyakamba borult. Sokszor erősebb voltam én, mint az, aki éppen hallotta a "szörnyű hírt". Én azért viszonylag gyorsan eljutottam addig, hogy nekem erre szükségem volt (tudom, ezt durva így leírni és olvasni, megyek is terápiára januárban...)!

Az első megdöbbenés után viszont az alábbiakkal segíthetsz annak az ismerősödnek, aki ilyen vagy hasonló helyzetbe kerül (legalábbis nekem ezek váltak be). De akár meg is lehet kérdezni: Mivel tehetném jobbá a napod? Mihez lenne kedved?

- Tényszerűség.
Oké, bakker, ez nem jó, de most ez a helyzet. Mi a következő lépés? Ezzel máris kimozdítod magad és a szeretett személyt a jelenből, és továbblököd a megoldás felé. Van, akinek több, van, akinek kevesebb idő kell arra, hogy megélje a szomorúságot, de nem cél, hogy beleragadjon. A "Miért történik ez velem?" mondat az égvilágon semmire nem jó. A "Mit tanulhatok belőle?" kérdés viszont nagyon hasznos lehet. Nekem ez magától jött, de elképzelhető, hogy neked kell megkérdezned a nehéz helyzetbe került ismerősödtől vagy éppen magadtól.

- Egy ölelés.
Fura érzés, hogy akármennyien támogatnak, mégis egyedül kell ezzel a helyzettel együtt élnem. Egy ölelésben viszont benne van a közelség, a támogatás, az érzés, hogy megtart valaki, ha csak néhány másodpercig is. Hogy mellettem állnak, hogy van kire támaszkodnom, hogy ha szükségem van rá, nagyon sok erő van ebben!

- Élmények.
"Mert én annyi mindent nem szerettem még..." Ez a dal is felcsendült bennem ott az ágy szélén a jövőmön merengve. Mennyi mindent hagytam ki a munka miatt, vagy azért, mert másokat fontosabbnak tartottam magamnál. Mennyi helyre nem utaztam el, mennyi színházi előadást nem láttam, mennyi könyvet nem olvastam még el. Azóta rengeteg élményt igyekszem gyűjteni, mert elhatároztam, hogy minden napban találok (teremtek) valami jót, szépet, amire jó lesz visszaemlékezni. Ha itt a vége a dalnak, akkor az utolsó leheletemig eljutva meg akarom tölteni a napjaimat a legjobb dolgokkal, mert akkor úgy csukom le a szemem, hogy végre éltem, és ami még addig maradt, azt kihasználtam. Ha meg továbbenged a Nagy Játékvezető, akkor már egy új gondolkodásmódban működve élek tovább, nem pedig a pálya szélén a kispadon, és nem akkor kell megváltoznom, vagy újra elkezdeni élni, amikor újra egészséges leszek.
Ezt a gondolatot egyébként a Salátakirálynak becézett Gazsi Zoltántól hallottam egy podcast-ben. Illetve a felesége mondta: Ez az életünk. Tehát ne azt várjam, hogy majd amikor újra egészséges leszek, akkor majd folytatom az életet, hanem addig, amíg ez történik velem, éljek, szeressek, nevessek. (Ezúton is köszönöm ezt az életre szóló jótanácsot! Én már megfogadtam!) A bejegyzés végén néhány fotós illusztrációt gyűjtöttem össze az eddigi élményekről.

Fontos! A program közben nézegesd a barátod, hogy evett-e, ivott-e, esetleg van-e szüksége némi pihenésre, nem fázik-e. Apró dolgok ezek, mégis fontosak, hogy tényleg jól érezze magát!

- Humor.
Nagyon fontos! Kérdezd meg, mitől érezné jobban magát! Dumaszínház? Vígjáték a moziban vagy otthon a TV-ben? Vidd el, nézd meg vele! Társasozás? Bármi jó, amitől jobb lesz a kedve! És amivel a figyelmét el tudod magáról terelni magáról, a bajáról, még ha csak néhány óráig is.

- Segítség. 
Konkrét segítségre gondolok. A kezelés után engem például haza szoktak vinni a barátaim. Eljönnek értem, bepattanok az autóba, és ott vannak velem egy pár órát. Először én se tudtam, milyen mellékhatások lesznek, így jobban éreztem magam, ha ott volt velem valaki, ha szükségem lenne bármire. Pár óra elteltével viszont elfáradok, rosszul is leszek, akkor már teher, ha bárki ott van, ott és akkor már jobb, ha egyedül vagyok.

Segítség az is, ha mondjuk megkérdezed, mit enne, inna szívesen. A szomszédasszonyom egyszer egy nagy tál levessel és egy tányér palacsintával kopogtatott be, na azóta a palacsinta szinte állandó gyógyszerem. A kezelés hetében az evés és az ivás necces, de amikor már tudok enni, akkor jó, ha nem nekem kell megfőznöm, gyengeséggel társulnak a mellékhatások, nem tudok a konyhában álldogálni, ráadásul a szagokat sem bírom annyira, így mondjuk nem örülnék, ha egy pacalpörköltet vagy halászlevet kezdene valaki főzni nálam. Szerintem egy gyenge húslevessel nem lehet mellélőni. Ez a gondoskodás aranyat érhet!

Segítség például az is, ha átmész hozzá elmosogatni, vagy megsétáltatod a kutyáját, vagy elhozod autóval a munkahelyéről. A barátnőm bevásárolt nálam, kivitte a kutyát, bepakolt a mosogatógépbe. Pici dolgok, de baromi sokat számít, amikor mondjuk még dolgozom is, és amíg régen vígan megcsináltam mindent, addig most még abba is el tudok fáradni, hogy hazametrózok. 

A betegséget nem választja magának az ember. Bárkivel bármikor megtörténhet. A jó általános egészségi és lelkiállapot viszont nagy mértékben hozzá tud járulni ahhoz, hogy gyorsabban gyógyuljunk, jobban bírjuk a kezeléseket. Ezért jó tehát, ha odafigyelünk magunkra, mert ha beüt a krach, akkor például egy tökéletes laboreredményt nálam a kemó sem annyira befolyásol.

- Sport.
Sosem sportoltam. Nem tartottam fontosnak, nem volt rá időm, lusta voltam. Az orvosom most csak a sétát és a jógát engedi, és hát egészen véletlenül (haha!) az egyik főiskolai tanárom jógaoktató lett. Azóta járok, és szerintem elmondhatom, hogy megszokássá vált. Nagyon hálás vagyok ezért is! Ha 10 évvel ezelőtt elkezdtem volna, a napi szintű stresszt biztosan jobban oldotta volna belőlem, és ha belegondolsz, egy műtétből könnyebben felépül az, akinek az izmai edzettek, 

- Diéta/egészséges étkezés.
Tavaly előtt, vagyis 2022. novemberében dietetikussal együttműködve kezdtem egy étrend szerint étkezni. 18 kilót adtam le, minden laborleletemet helyrepattintottam. Valószínűleg ennek köszönhetem, hogy a kemó utáni/előtti eredményeim is tökéletesek, és az általános közérzetem is nagyon jó. A kezelések hete nyilván nehéz, de utána 2 hétig, a következő kezelésig a fáradtságot leszámítva a világon semmi bajom nincs. Most épp mindenki hullik ki mellőlem a covid, nátha és egyebek miatt, szoktam is viccesen mondani, hogy én vagyok a legegészségesebb. 

- Kapcsolatok.
A mókuskerékben hajlamosak vagyunk mindent hátrahagyni, alárendelni a munkának, az "életnek" mindent, és elfeledkezni a barátainkról. Ápold a kapcsolatot a barátaiddal, mert nehéz helyzetekben számíthatsz rájuk. Én például sajnos nem vagyok jó barát a szónak abban az értelmében, hogy nem hívogatom fel naponta az ismerőseimet. De ha segítségre van szükségük, azonnal ott vagyok. Most én kérek segítséget, és arra jöttem rá, hogy mindenki szívesen segít. Olyanok ajánlják fel a segítségüket, akik nem is feltétlenül annyira közeliek, például szomszédok, ügyfelek (!), szinte ismeretlenek. Ráadásul sokkal szorosabb kapcsolatom lett a tesómmal, barátaimmal, és ezért nagyon hálás vagyok!

Élj és élvezd az életet! Szerezz élményeket!
Mivel nagyon sokat dolgoztam, nemet mondtam az életre. (Pont az Igenember című film megy a tévében, és pont erről van szó!!!) :D 

Nemet mondtam az utazásra, a találkozásokra, könnyebb volt lemondani, mint elmenni, fáradt voltam, nehéz, motiválatlan. Motivációt azt most kaptam: élni és megélni és átélni akarok minden jót, szépet, akármennyi időt is töltök még itt a földön. Meg akarom tölteni minden napomat jóval, széppel, vidámsággal, nevetéssel, zenével, művészettel, élményekkel, barátokkal!

Szilveszter napján a Balatonnál:

Dumaszínházban egy nevetős délutánon:

Hollókőn a szüreti fesztiválon:

Adventi készülődés otthon, harmónia megteremtése:

Viktoria Marion festőművész barátnőm kiállítása:

Garden of Lights:

Egy kedves kolléganőm ajándéka volt ez a pulcsi: 

Egy barátnőmmel kávézós élmény a Ritz-Carltonban, miután körbejártuk a karácsonyi vásárt a Bazilikánál. Jó beszélgetés egy gyönyörű helyen. Amit ebből tanultam: időnként be kell ülni egy fancy helyre, hogy érezzük, hogy nekünk is jár a legjobb!

Egy kis nevetés sosem árt, kedves illusztráció arról, hogy a barátok a legnehezebb helyzetben is mellettünk állnak! :D 

Egyik drága kolléganőm/barátnőm elrabolt, és a Sződligeti Varázslatos Tündérlakba vitt el, ahol ráadásul tündérszárnyat adtak rám, amit a kis benti séta alatt végig hordanom kellett, utána pedig Veresegyházon kávéztunk, sütiztünk egy gyönyörű kis helyen, tóra néző kilátással:

Sződligetről hazafelé megálltunk még egy karácsonyi boltban, az éppen elfutó fekete kutya viszont nem a Zordó! :D 

Nem tudom, te hiszel-e a csodákban, de ha elolvasod ezt a bejegyzést, remélem, közelebb kerülsz ahhoz, hogy higgy bennük!

2023. szeptemberében kitapintottam egy csomót a mellemben, másnap már ultrahanggal és mammográfiával vizsgáltak. Két héttel később már minden ilyenkor szükséges vizsgálaton túl voltam. Három héttel később pedig már a diagnózis tudatában kértem időpontot Kékgolyóba, ahogy mindenki hívja az Országos Onkológiai Intézetet.

Mi ebben a csoda? Egyrészt hálás vagyok, amiért magánúton tudtam minden vizsgálatot elvégeztetni, és nagyon gyorsan történtek az események. A diagnózistól számítva a protokoll szerint kötelező 1 hónapon belül elkezdeni a kezelést valamilyen módon (műtét, kemó, sugárkezelés, immunterápia, stb). Csoda, hogy amíg 10-15 éve egyszerűen lekapták az ember mellét, ma a sorrend: életmentés, mellmentés. Csoda, hogy a diagnózis közlésekor tudtam nevetgélni a rendelőben a doktornővel, aki egyébként hihetetlenül kedves volt. Nem ajnározó, hanem tényszerű, de nagyon kedves. Ami jó hír volt, hogy nincs áttét, semmilyen továbbterjedés, így az esélyek is nagyon jók, valószínűleg kisebb műtéti hegek, és célzott terápia vár rám.

Ott azért örökre megváltozott minden. Főleg a hozzáállásom. Fiatalabb koromban elég depresszív alkat voltam, de szerencsére 30-35 éves koromra ez rendeződött, gondolom, beálltak a hormonjaim. Szóval eléggé betojtam, mert a családomban -de csak férfiágon!!!- majdnem mindenki érintett volt, és hát el is vitte őket a betegség, így volt pár perc, amikor azt gondoltam, hogy nekem is lefújta a meccset a Nagy Játékvezető. A doktornő viszont már ott biztosított róla, hogy a hozzáállás fél siker, és nálam ezzel aztán biztosan nem lesz gond.

Csoda, hogy humorral tudom kezelni a helyzetet, és ott és akkor nevetek, ahol és amikor csak tudok. (Az előző bejegyzésben összeszedtem párat, remélem, egy-két kellemes percet szereztem vele bárkinek is!)

A legjobb orvosokhoz kerültem, és az első vizsgálattól számítva 1 hónappal és 5 nappal később már az első kemoterápiás infúzió csöpögött a karomba. A mellékhatások nem voltak olyan vészesek, ahogy azt én gondoltam, nyilván nem a legkellemesebb, kezelésenként 3-5 napom ráment a regenerálódásra, de életemben először teljesen meg tudtam engedni magamnak a pihenést, amit előtte sosem. Feketeöves túlagyalóként a pihenés sosem sem volt pihentető, mindig járt az agyam, vagy tanultam, vagy azon törtem a fejem, mit tanuljak, vagy mit kéne pihenés helyett csinálni, persze jó nagy adag lelkifurdalással, hogy miért nem azt csinálom. Hát most nem volt apelláta, a kezelésektől az agyam sem működött rendesen, szóval nem tudtam a világon semmi másra használni ezt az időt, csak a színtiszta pihenésre. Eljött az ideje, hogy ezt is megtanuljam tehát. Igen, nekem ez is csoda!

A diagnózis után azonnal utánanéztem a mellrák pszichoszomatikus okainak, mivel női ágon semmilyen hasonló nem fordult elő a családunkban. Tehát vagy lelki úton gyűjtöttem be, vagy elcseréltek a kórházban, de mivel a 4 évvel idősebb tesómmal kábé ugyanúgy nézünk ki, erre kevesebb az esély...

A gyógyszeres kezelés hetei alatt párhuzamosan elkezdtem a megoldásokat keresni, illetve inkább rátaláltam a nyitott ajtókra. Ez a nyitottság dolog fontos számomra, sok dolgot viszont elutasítottam életem korábbi történései miatt, most viszont egyszerűen kinyíltam a lehetőségekre, azok meg rám. És mindig jött valaki, aki mondott valamit, és arra gondoltam, miért ne?! 

Így kerültem el családállításra, amiről persze gőzöm se volt. 2 óra néma, fullasztó sírás alatt elég sok családi traumával, elakadással szembesültem, de azonnal megtörtént az oldás is benne. Még mindig a hatása alatt vagyok, pedig már nagyjából 2 hónapra történt. 

A kineziológia volt a következő lépés, amiről szintén nem tudtam semmit, csak annyit, hogy eddig nem mertem közelebb lépni hozzá. Most viszont egy "véletlen" beszélgetés során kaptam egy telefonszámot, felhívtam, és nemsokára ott is találtam magam a rendelőben. És mit ad Isten? Szinte szóról szóra megismételte azt, ami előző nap elhangzott a családállításon, és ha nem tudjátok, én se tudtam, a kineziológia egyfajta stresszoldás, így ezeket ott helyben el is kezdte oldani a szakember. Azóta rendszeresen járok, nagyon érdekes témák bukkannak fel időről-időre, és elindult szépen a gyógyulási folyamat ott is. 

Rájöttem, hogy magamra is kell időt szánni, fontos, hogy szeressem magam, ajándékozzam meg magam, kérjek segítséget, fogadjam el, amit mások szívesen adnak. Ez az egyik legnehezebb leckém talán. Elkezdtem jógázni, megadni a testemnek is azt a jót, amit eddig sosem. Közben olyan olvasmányok, könyvek, tanulnivalók, cikkek, podcast-ek találtak meg, és olyan mély beszélgetéseim vannak a barátaimmal, sőt néha idegenekkel is, amik folyamatosan tágítják a látóköröm, és zsugorítják a tumorokat a mellemben. Igen, elindult a folyamat visszafelé/előrefelé - pontosan nem is tudom, mi az irány, mert egy teljesen más útra kerültem. Csoda? Szerintem igen! 

4 piros színű kemó után a kezelési tervem szerint két-két másfajta kezelést javasoltak, viszont mivel másik intézményben értékelték ki a biopszia eredményét, azért az OOI-ben újra megnézték, és HER2+++ helyett HER2+-ra minősítették vissza a daganatot. Ennek jelentése: kevésbé agresszív, nem nő olyan gyorsan, és ha műtéttel eltávolítják, viszonylag ritkább esetben tér vissza. Csoda? Csoda. Egyértelműen! Egyébként az egyik kineziológiai kezelés alkalmával megkérdezte a segítőm, hogy elengedtem-e már a betegséget. Olyan friss volt még az élmény, hogy eszembe se jutott, hogy el kéne engedni. Kérte, hogy képzeljem el, milyen a betegség, és én nem egy kis gonosz, hegyes fogú szörnyecskét láttam, hanem egy emberalakot tömény fényből. És azt éreztem, hogy nem bántani jött, hanem azért, hogy segítsen elkezdeni azt az életet élni, amire születtem, megmutatni a helyes utat. (Egy korábbi bejegyzésben olvashatsz erről is, sőt, még egy versem is született erről.) 

A kezelési terv tehát megváltozott, és 4 egyforma lesz a következő hetekben. Ma volt az első, és nem tudtam, mire számítsak, rosszabb, mint az eddigiek vagy ugyanolyan, esetleg enyhébb? Most, amikor ezt írom, 3:23 van hajnalban, nem tudok aludni, szerintem ki akar jönni belőlem ez az írás, és izgatott is vagyok, mert semmilyen rosszullétem nincs. Délután egy alvás, aztán kicsit felpörögtem, és forgolódás helyett inkább ide vetem "lapra", ami bennem van. Újabb csoda tehát! Nincs mellékhatás! Picit fura érzés is, ilyenkor el tud bizonytalanodni az ember: most azért működik a koktél? Ettől is gyógyulok? Különös, de azt érzem, hogy a mellékhatások már a komfortzónám része lettek, és most a váltással nekem is újra szemléletet kell váltanom. Tanulok ebből is. Igen, működik, jó lesz, nyugi!

Az elmúlt 4 hónapban hihetetlen szeretet és kegyelem vett körül a családom, a barátaim, a kollégám és még ismeretlen emberek által is. Viccesen azt szoktam mondani, hogy az ember ezt akkor érezhetné, ha ott lenne a saját temetésén. Én viszont szerencsés vagyok, mert még életemben megtudhatom, mit jelentek az embereknek. Csoda? Igen! És hihetetlenül jó érzés! Olyan támogatás és jóindulat árad felém, amit ritkán tapasztal meg az ember. Valószínűleg ez egyébként is körülvesz, csak nem vesszük észre, mert rohangálunk az életünk és saját magunk után, mint a mérgezett egér. Van, aki képes arra, hogy ezt meglássa normális körülmények között, a hétköznapokban, én viszont a nehezített kategória vagyok, nekem büdös nagy pofon kellett ahhoz, hogy feleszméljek: egy dobozba zártam saját magam, ami sem komfortos, sem vidám nem volt. De szerencsésnek érzem magam, és tulajdonképpen hálás vagyok a mellráknak azért, hogy meg akar tanítani arra, hogy az élet több ennél, és sokkal jobb is lehet, mint amit eddig hittem, gondoltam, vagy amire korlátoztam magam a hiedelmek benyelésével. A Mátrixban éltem. De követni akartam a Fehér Nyulat. És remélem, Neo leszek -vagyis új ember- ennek a furcsán izgalmas hullámvasutazásnak a végén.

Létre is hoztam a saját kis zárt facebook csoportomat a nekem szurkolóknak, ahol közvetítem, összegyűjtöm/naplózóm a velem történteket, és azt vettem észre, hogy mivel kevesebbet tudok dolgozni, annál több időm van magamra (igen, hihetetlen felismerés! :D), aktívabb vagyok, több élményt gyűjtök, és végre megengedem magamnak, hogy éljek! Erről még fogok írni egy későbbi bejegyzésben, ami valami olyasmiről fog szólni, hogy hogyan és mivel tudod támogatni a rák- vagy bármilyen betegséggel élő ismerősödet/barátodat.

Ez a blog is egy csoda számomra, mindig is nagyon szerettem írni, több próbálkozásom volt, de valahogy mindig elfáradtak a témáim. Azért remélem, egyszer ennek a sztorinak is vége lesz, amikor hivatalosan rákból gyógyultnak nyilvánítanak, de addig azért írni fogom, mert csak úgy dől belőlem kifelé. Ezúton is köszönöm, hogy rátaláltál és  olvasod, és esetleg elküldöd annak, akinek szerinted érdemes lenne beleolvasnia. Talán akkor is érdekes olvasmány, ha szerencsés módon semmilyen úton-módon nem vagy érintett, mert mindig izgalmas belelátni az ismeretlenbe, és én itt azért elég őszintén írom le a velem történteket. Egyébként terápiás céllal kezdtem írni, de elkezdtek jönni a visszajelzések, ami azért nem gyengén motiváló... És ha csak egy emberhez is elér a mondanivalóm, esetleg elmegy szűrővizsgálatra, és megnyugszik, hogy semmi baja nincs, vagy esetleg időben felismerik az elváltozást, akkor időben lehet tenni is ellene! Több kolléganőm ment el egyébként mammográfiára azóta. Hiába, mellrákinfluencer lettem! :D (Sose gondoltam, hogy leírom ezt a szót valaha!!!)

És majdnem a végére hagytam a legviccesebbet, jó, legérdekesebbet: sosem éreztem ennyire nőiesnek magam! És magabiztosnak. És bátornak. És félelem nélkülinek. És le tudtam tenni azokat az apró, idegesítő tévhiteket, amikről azt hittem, az élet legfontosabb dolgai, pedig csak vitték az időt és az energiát. Nőiesnek érzem magam, pedig olyan kopasz vagyok, mint Kojak. És szép vagyok kopaszon. Pedig tartottam tőle, hogy majd 8-10 hónapig kell magam haj nélkül nézegetni, de eskü' jó belenézni a tükörbe! Ugyanúgy sminkelek, szépen öltözöm, járok manikűröshöz, nem hordok "betegkendőt" (ahogy én hívom), és egész csinos kis parókagyűjteményem van...

Januártól (ja, hát már január van!) elkezdem a terápiát is egy pszichológussal, mert úgy vagyok vele, ha már feldolgozás, gyógyulás, önsegítés, akkor ássunk a mélyére. Fájni fog? Nagyon. Hiszen a melldaganat kiváltó okai között szerepel az anyával való kapcsolat, a sikertelen gyermekvállalás, a párkapcsolatok kudarcai, egyszóval ilyen kellemes kis fincsi témák... De tavaly év elején megfogadtam, hogy a félelmeim nem tartanak többé vissza semmitől. Ezeket a témákat pedig évek óta tologatom, mert nem mertem velük szembenézni. És csak vitték az energiát, amit másra is fordíthattam volna. A félelmeink pedig meggátolnak, pedig az, amitől félünk, sőt rettegünk, kb 98%-ban sosem következik be, ergo elb@sszuk a saját örömünket a semmiért. Fölöslegesen pazaroljuk az energiánkat. Mondjuk én mindig is tartottam attól a családi minta alapján, hogy lesz valamilyen daganatos betegségem, hát most már ettől nem kell tartanom, mert bekövetkezett! :D (Remélem, ezen velem nevetsz most, kedves olvasó!)

Már írtam korábbi bejegyzésben, hogy akkor kezdtem el meggyógyulni, amikor kiderült a betegség, elég meredek mondat, de olyan hangosan dobol a fülemben, hogy többször le akarom írni. Hogy hová jutok el a végére? Már nagyon kíváncsi vagyok rá! (Ígérem, folyamatosan közvetítek majd róla! ;) 

Köszönöm, hogy elolvastad, örülök, hogyha hozzászólsz, és ha esetleg kérdésed volna, (nem szakmai, mert ahhoz nem értek, hanem úgy általában a blogbejegyzések és az én mellrákkal kapcsolatos megéléseim mentén) tedd fel nyugodtan a kommentszekcióban! Például egyszer megkérdezték tőlem, hogy van-e bennem félelem. Bátor kérdés! :) Vagy honnan van ez az erőm? Vagy félek-e a haláltól? Mi a legkellemetlenebb ebben az egészben? Hogy élik meg a családtagjaim, barátaim? Tudok-e dolgozni? Milyen nehézségekkel kell szembenéznem? Mi volt a legszörnyűbb ebben a 4 hónapban? És mi volt a legjobb ebben a 4 hónapban? Kérdezz bátran! :) 

A válasz: mindenen.

A humor számomra mindig is fontos volt, nincs ez másképp a mellrák diagnózisom után sem. 

Persze nem volt fáklyásmenet az első vizsgálat, amikor a doktornő arcán láttam, hogy valami nincs rendben. A rendelőből már sírva jöttem ki, egy estét végigzokogtam, mert fogalmam sem volt, mennyire súlyos, és egyáltalán mi lesz velem. Azt gondoltam, oké, szép volt ez a 42 év, de lefőtt a kávé. 

Egy barátomnak viszont örökké hálás leszek, mert azon az estén a legmélyebb pontra nyúlt le értem, és húzott ki a szomorúság, depresszió és teljes elkeseredés óceánjának mélyéből. 

Másnap felkeltem, megráztam magam, megpróbáltam némi vizes vattával lecsillapítani égő és a sírástól bucira dagadt szemhéjaimat, és azt mondtam: "Gyere, te kis rohadék, elbánok én veled!"

Onnantól fogva minden megváltozott. Nem mondom, hogy időnként nem sírok, mert a kemó utáni napokban nincs erőm álarcot viselni, nincs energiám erősnek látszani. És nem is kell. De soha nem azért sírok, mert az állapotom miatt kesergek, vagy azt kérdezgetem, miért történik ez velem. Inkább az örökbefogadott kutyás videókon.

Amikor elmondtam a barátaimnak, rokonaimnak, kollégáimnak a hírt, mindenki elszontyolodott, szóval ezek szerint valószínűleg kedvelnek! De mindenkitől azt kértem, nincs sírás, inkább meséljen egy viccet, amikor legközelebb találkozunk. De azt vettem észre, hogy inkább én vagyok az, aki felvidítja őket.

Három és fél hónap alatt viszont sokkal többet nevettem, mint előtte talán egy-két év alatt. 

Úgy kezdődött, hogy a szülinapom előtt 2 nappal mentem az eredményhirdetésre. Odafelé arra gondoltam, szegény dokik, hányszor mondhatják el a rossz hírt egy nap, vinni kellene nekik valami kis csokit... Aztán bementem a rendelőbe, ő elmondta, amit már kábé tudtam. Szeptemberi nap volt, csodásan sütött a nap, és nekem az jutott eszembe, hogy most vegyek-e télikabátot vagy már nem lesz rá szükségem. Fel is tettem a kérdést a doktornőnek, mire ő: Persze, mindenképpen! Aztán a már elhíresült mondatommal közöltem vele, hogy én mindent meg fogok tenni a gyógyulás érdekében. A mondat így hangzott (magamat idézem): ha arra van szükség a gyógyulásomhoz, hogy teliholdkor három csirke vérét kelljen kör alakban kifolyatnom, és férfiak könnyében kell megfürödnöm (bővítve azóta - a szerz.) meztelenül közönség előtt, akkor azt fogom csinálni. Ezt ő nem kérte tőlem, csak az onkológiára küldött. De azért hozzátette: Tudja, elég sok emberrel kellett már közölnöm ezt a hírt, és azt látom, hogy aki összetörik, az meghal. Hát magánál ez nem lesz probléma. Szóval ott röhögcséltünk a rendelőben, miközben közölte velem, hogy HER2+++ mellrákom van, kettő darab tumorral ráadásul. 

Onnan kijöttem, ettem egy fánkot a mekiben, ittam egy jó kávét, és írtam a főnökömnek egy üzenetet a hírrel. Jött a válasz: "Ó, banyek, nagyon sajnálom, ha valamiben tudok segíteni, szólj!" Majd 20 perccel később: "Figyelj, azt a munkát le tudod adni ma délig?" Kösz a támogatást! :D

Az egyik barátnőm férje onnantól fogva, hogy meghallotta a hírt, néhány hétig az összes üzenetet így kezdte: MELLesleg csak azt akarom mondani, hogy...

A tesóm pedig: Hugi, akkor karácsonyra most ne melltartót vegyünk neked, ugye? 

A sebészdoki, akihez a Kékgolyóban kerültem, a télikabátos kérdésemre adott választ még meg is fejelte, egyből megkedveltem: Persze, sőt, tartós tejet is vegyen nyugodtan!

És én ezeken ordítva röhögök!!! Nekem ez kell! A humor gyógyít. Ahogy a Biblia írja: A vidám szív a legjobb orvosság.

Az első vérvételen a nővérhez odaülve gondoltam, kitöltöm a csendet, és megszólaltam: Jó napot kívánok, kezdő mellrákos vagyok. (Sajnálkozva ingatta a fejét...) Mire én: Valószínűleg mellre szívtam a két volt férjemet! Na, erre úgy elkezdett nevetni, hogy azt hittem, leesik a székről! (Bocs, volt férjeim, nem hagyhattam ki!)

Talán a diagnózis után egy héttel létrehoztam egy zárt facebook csoportot a barátaimnak, hogy ne egyenként kelljen elmesélni, hogy mi van velem. Röviden csak így foglaltam össze ott a csoport létrejöttét: Ebbe a fagyikehelybe most szargombócot kaptam csoki helyett, de én azért rátolom a tejszínhabot, és megszóróm mindenféle kis színessel!

Az október eleji első kemoterápia utáni 14. napon már csomókban hullott a hajam, így a nullásgéphez folyamodtunk egy barátnőmmel. Bontottam egy üveg ProSecco-t, Gloria Gaynor I will survive című dalát csutkára tekertem, és elkezdtük felnyírni a hajam, mert mindig szerettem volna olyan vagány, Pink-éhez hasonló dögös frizkót. Persze fotóztuk is ezeket. Egy könnycseppem se gördült le. A ProSecco-t persze kihánytam, mert már nem tudja a szervezetem tolerálni az alkoholt. 

A hajvágás után meg kellett állapítanom, hogy kopaszon gyönyörű vagyok! Ezt eddig nem tudtam... Utána persze felpróbáltam az addig beszerzett kettő darab parókámat: egy kurvás szőkét és egy irodai barnát. Előbbi pontosan olyan, mint Julia Roberts parókája a Micsoda nő!-ben, amikor Vivien-ként adja el magát.

Három és fél hónap után eddig 4 kemón vagyok túl. A szemöldököm és a szempillám csodálatos módon megmaradt. A hajam néha elkezd nőni, de csak itt-ott meredezik egy-egy szál, mint amikor a nyalóka leesik a szőnyegre. Úgyhogy a nullásgéppel időnként megfésülöm a fejem. 

És hát azt senki nem mondta, hogy egyéb szőrzettől is el lehet köszönni. Vagyis a hónaljamat szerintem 2 hónapja nem borotváltam. Ez olyan, mint a patkány és a mókus esete, tudjátok, a mókusnak jobb a pr-je. Vagyis a rákos sejtek megállításán kívül olyan előnyök is akadnak, mint például hogy nem kell naponta hónaljat borotválni. Sem leszállópályát igazítani. A lábamon még próbálkozott kinőni egy darabig, de most már ott sem szükséges a borotválkozás. 

Egyszóval sem samponra, sem balzsamra, sem hajápolóra, sem fodrászra, sem hajfestékre nem költök. Sem borotvára. Masszőrhöz nem járhatok, mert a vérkeringést nem szabad serkenteni, szóval hetente spórolok egy rakat pénzt. Főleg, hogy alkoholt sem iszom. Számoltad eddig? 

Az időről nem is beszélve, hiszen hajmosás, balzsamozás, szárítás alaphangon is 20-30 perc volt, ezzel szemben a hajmosás két mozdulat, a hajszárítás szintén. Pikk-pakk kész vagyok reggelente. 

Azóta mobilhaj-díler barátnőmnek köszönhetően 6 darabosra bővül a parókáim száma, nézzük a listát: 

- kurvás szőke kleopátra

- irodai barna tarkóig érő

- rózsaszín félhosszú hullámos

- kék félhosszú hullámos

- világosbarna (szőke) ombre félhosszú

- és a fekete-fehér, de azt külön a céges bulira rendeltem (Cruella leszek)!

A fentiek alapján tehát elképzelhető, hogy a jövőben fellépéseket vállalok, netán kémkedést, mert viszonylag ritkán ismernek fel még az ismerőseim is egy-egy hajcsere után.

Persze, ha nem mosom le a sminkem zuhanyzás előtt, akkor Fester Adams-re hasonlítok leginkább: 

A kemoterápia kapcsán -amit én csak koktélparty-nak hívok, mert ott vagy 2 órát, taccsra tesznek a koktéllal, utána három napig fekszel, és a móka nem rókamentes- nem sok vicces pillanatról tudok beszámolni, de a barátaimra akkor is számíthatok. A legutóbbi előtt ezt kaptam: 

ígérem, fogok még ilyen bejegyzéseket írni, mert ha netán később kiadnám ezt az íráskupacot, akkor jó, ha össze van gyűjtve. Ugyanitt kiadót keresek. És darált mák eladó.

(Természetesen a rákbetegség nem vicc és nem játék. Lélekben azokkal vagyok, akik sorstársaim, szintén érintettek, és a családtagjaikkal is együtt érzek, mert ne feledjük, senkinek sem könnyű egy ilyen helyzet.)

Én viszont a saját helyzetemen annyit akarok poénkodni, amennyit csak lehet, és ezért nem kérek elnézést! A betegfelvételen azt mondta a hölgy: Ó, hát maga viccelődhet! Na, fogd meg a söröm!

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a bejegyzést. Ha tetszett, és arra méltónak találod, oszd meg olyannal, akinek szüksége lehet rá!

Szeptember óta része az életemnek a mellrák. Kimondani is furcsa volt először, rettentően nehezen ejtettem ki ezt a mondatot: Mellrákom van. Azóta ezt is inkább átalakítottam számomra emészthetővé: mellrákból gyógyuló vagyok. Hiszen a diagnózistól számítva egy hónap és 5 nap múlva már elkezdődött a kezelésem, és az eredmények szerint gyógyulok. Bár sosem éreztem betegnek magam, és azóta többet nevettem, és több jó élményem volt, mint előtte évekig. Sokak szerint ez is szükséges a gyógyuláshoz. Hát akkor, fogd meg a söröm!, rajtam ez nem fog múlni. 

A dokinőtől és a sebésztől is megkérdeztem ősszel, hogy vegyek-e télikabátot, azaz mennyire rossz a helyzet, mindketten biztattak, hogy nyugodtan, utóbbi azt is mondta, hogy tartós tejet is bátran! :D Nekem ez is kell, hogy ne azt érezzem, hogy beteg vagyok, és engem szánni vagy sajnálni kell. Mert egy percig nem éreztem, hogy beteg lennék. Igen, rákkal élő vagyok - jelenleg. De ez átmeneti állapot. 

Mi történt azóta? 

4 kemoterápián vagyok túl - nem kibírhatatlan. 3-4 napot egyszerűen csak el kell viselni, de olyan, mint egy közepes másnap (ahogy a főnököm fogalmazott). 5. napon már szoktam kommunikálni, a 6. napon legutóbb már el tudtam menni jógázni. Aztán két hétig mintha semmi nem lenne, tök jól vagyok, esetleg fáradékonyabb. De visszanézve ezeket a heteket, több élményem van, mint előtte hosszú hónapokig. Mert előtte szinte csak a munka létezett. Magamra semmi időt nem szántam, a családi ünnepek inkább kisebb kitérők voltak két munkanap között. 

A laborleleteim tökéletesek! Csak szólok... Merthogy ezek szerint a tumort nem jelzi a vérkép, vagy nem minden esetben. Valószínűleg, amikor jelez, akkor már nagy gebasz van (áttétek, nagy kiterjedés, több szervet érint). Étvágyam a kezelés hetét leszámítva nagyon jó, egyszóval élem az életem. Ami persze más, mint eddig. 

Merthogy nagyobb figyelem hárul rám magam és mások felől is. Fura, hogy eddig mindig én törődtem másokkal, és nekem ritkábban volt igényem arra, hogy velem törődjenek, de most mindenki engem kímél, vigyáznak rám, többször megkérdezik, hogy vagyok. Igen, fura. 

És ami a legfurább, hogy tökéletesen kiegyensúlyozott vagyok. Fiatalabb koromban lelkileg eléggé depresszív alkat voltam. Egy megoldásra több problémát tudtam produkálni, pszichoszomatikus módon szuperül meg tudtam betegíteni magam, mondjuk egy refluxot, hányingert vagy hasmenést elég pöpec módon tudtam magamnak okozni, ha volt valamilyen számomra nem emészthető szituáció. 

Tulajdonképpen a mellrákot is szépen begyűjtöttem, korábban már írtam a kialakulás lelki okairól, és hát a sok évig ki nem mondott dolgok egyszerűen felgyűltek bennem. Ergo: ha meg tudtam magam betegíteni, akkor meg is tudom gyógyítani magam. 

A gyógyulás pedig jelenleg ez: kemoterápia, családállítás, kineziológia, januártól terápia, jóga, élmények, önszeretet.

Talán már említettem, hogy amikor a doktornő közölte az eredményt, én azt közöltem vele, hogy ha a gyógyuláshoz arra van szükség, akkor teliholdnál, éjfélkor kör alakban 3 csirke vérét kell kifolyatnom, és férfiak könnyében kell megfürödnöm (azóta bővítettem) meztelenül közönség előtt, akkor azt fogom csinálni. Így hát minden, ami engem gyógyít, amivel önmagamhoz kedvesebb tudok lenni, amivel önmagamat jobban tudom szeretni, amire ajtó és lehetőség nyílik, azt meg fogom tenni. És működik. A hozzáállás fél siker a gyógyulás útján, ezt sokan mondják azóta. De nem csak a testi tünetek változnak, hanem én magam. És sokkal erősebb lettem.

Ez azért egy elég erős mondat, de valóságos. A test egyensúlyra törekszik, és az nem volt az életemben. Mindent másnak rendeltem alá, embereknek, munkának. De a saját boldogságomnak nem. Pedig ennek kellett volna az elsődlegesnek lennie! Hiába, én csak nagy pofonból értek, ezt már anyukám is bebizonyította tinikoromban. Elég is volt egy, na jó, kettő! Nincs ez másképp a tumorral se, abból is kettő van, és hát pofonnak is beillett...

Nagyon nehezen és nagyon lassan, de elkezdtem megtanulni (azt, amiről szintén írtam pár bejegyzéssel korábban) kérni. És elfogadni. Még nehezen megy, de tanulom. És egyre jobb vagyok benne. 

Próbálok csak azzal foglalkozni, ami tényleg fontos. Az apróságoknak kisebb jelentőséget tulajdonítani. Minden napban találni valami szépet, értékeset. 

Nagy különbség van a két kérdés között: Mit csináltál ma? és Mire akarsz a mai napból emlékezni. Utóbbit szeretném minden nap feltenni magamnak, mert így nagyobb valószínűséggel fogok odafigyelve élni.