Ahogy már korábban írtam, az első vizsgálat után sejtettem, hogy baj van. Sírva mentem haza, folyt a könnyem a metrón, és csak itattam az egereket órákon át.
Két kérdés zakatolt bennem egész este:
1. Mi a f@sz lesz most?
2. Mit tanulok ebből?
2023-ban coachként diplomáztam, ami egész életen át tartó ingyenes coachingot is jelent a csoporttársaimmal oda és vissza. Fantasztikus dolognak tartom, hiszen meggyőződésem (de még csak elméletben foglalkozom sokat a témával, a kutatásig még nem jutottam el), hogy a múltbeli traumák boncolgatása nélkül (ami a terapeuta feladata, nem a coach-é) ezekben a beszélgetésekben a jelenbéli elakadások megoldásával a múltbeli események fájdalma is el tud kezdeni gyógyulni. De mivel ez nem coaching szakmai blog, vissza is kanyarodnék a címben feltett kérdésre.
Szóval bevittem coachingba a témát, és azzal indítottam, hogy arra szeretnék koncentrálni, hogy ezen túl vagyok, egészséges vagyok teljesen, és a pozitív jövőre tudjak közben koncentrálni. Innen oda sikerült elkanyarodni, hogy mik azok a tevékenységek, amiket eddig háttérbe szorítottam, viszont igencsak rá kell most koncentrálnom. Korábban már bemásoltam a listát, de úgyis visszaolvasgatom ezeket a bejegyzéseket, így nem baj, ha többször látom a listát:
A listám: (Jó lassan írom, hogy én is megértsem!)
életszeretet
többet kihozni az életidőből
erő
kitartás
adni
elfogadni
kérni
hála
ima
törődni magammal
coaching
nevetés és humor
Azóta egy egy fontossal még bővült: egyszerűen élvezni a pillanatot!
Egy rákbeteg ismertebb magyar férfival készült interjúban hallottam, hogy a feleségével mindig azt mondták a kezelések ideje alatt, hogy "Ez az életünk!", vagyis nem azt várták, hogy majd amikor minden újra jó lesz, kigyógyul és minden visszaáll a rendes kerékvágásba, majd akkor élnek megint, és tesznek dolgokat, hanem ennek az ideje alatt végig élni fognak! Vagyis két műtét, két kemó között egy hétre elmentek nyaralni meg mindenféle dolgokat csinálni.
Hát mekkora már!
Mert mi van, ha nem lesz vége a kezeléseknek? Ha mindig visszatér a betegség? Akkor minden erről fog szólni? Mindig ekörül forog majd minden? Eltemetik élve magukat ez alá? NEM!
Fú, nagy példa ez előttem!
Visszatérve a listára:
Az eredményhirdetés óta sok dolog változott meg bennem. Többek között, hogy azok az apró kis dolgok, amin hajlamos voltam szétidegeskedni magam évekig, azok jelentőségüket veszítették. Tudok perfekcionista lenni, de rájöttem:
A tökéletességre való törekvés megöli a boldogságot.
Akkor fordítsuk meg! A boldogság ölje ki belőlem a tökéletességre való törekvést! Annyira nem számít most egy rakat dolog az életemben, aminek akkora jelentőséget tulajdonítottam! Apróságok, amikre másnap már nem is emlékeztem. Parányi, piti dolgok, amik nem számítanak, elveszik az élet örömeire való odafigyelés képességét.
A listán szereplő három kiemelt dolog tehát: kérni, elfogadni és élvezni a pillanatot.
Okszi, de hogyan?
Kérni nagyon ritkán kérek, vagy kértem eddig, mert általában elfogadtam és feltételeztem, hogy mindent magamnak kell megoldanom, előteremtenem. Sikerült is, igaz, ki is égtem többször. Kérés helyett inkább mindig én adtam. Mindent. 150%-osan szerettem, mindenemet átadva, közben elfáradva, végül kifogyva mindenből, amit adhatnék. Egy valakinek nem adtam, magamnak!
Elkezdtem tehát magamnak adni: kedvességet, odafigyelést, ajándékokat, élményeket!
Kérni is meg kell tanulni! Ezt még gyakorolnom kell, illetve el kell kezdenem. Mert annyira megszoktam, hogy én adok, hogy nem kérek, hogy nem könnyen tudok erre a hullámra átlibbenni. Mintha kérni szégyen lenne. Mintha kérni az valamiféle kudarcot jelentene. Pedig annyit jelent: vagyunk annyira intelligensek, és szeretjük magunkat annyira, hogy a magunk iránti tiszteletből fakadóan egyszerűen jelezzük a környezetünkben lévőknek: most szusszannánk, kifogytunk, és most nekünk vannak szükségleteink.
Ráadásul én szeretek adni, és ha valaki engem visszautasít az adás folyamatában, az nekem kifejezetten rosszul esik, mert megszakad ez a lánc. És tapasztalatom szerint nem csak én vagyok a világon az egyetlen, aki adni szeret. Sőt! Ne szakadjon meg tehát a lánc, ne legyünk szamarak, kérjünk, és adatik! (Ez a Bibliában is olvasható, és baromira igaz, tűpontos, és a világ egyik legegyszerűbb megállapítása!)
Egy jó kis megvallás (vagy pozitív mantra, kinek hogy tetszik):
Tudok kérni, és hálás vagyok mindenért, amit kapok!
Elfogadni a fentiekből adódóan nehezen tudok, illetve tudtam eddig. Még nehezebb, mint kérni.
Én mindenért keményen megdolgoztam, soha vagy csak ritkán volt hátszelem az életben. Amit elértem, azt magamnak értem el. Ahol most vagyok, azért 20 évig keményen megdolgoztam.
Ám erre is igaz, amit pár gondolattal feljebb írtam, mégpedig hogy ha valaki adni akar, és azt nem fogadjuk el, az nem esik jól annak, aki adni adni akar nekünk. Fogadjunk el tehát örömmel és hálával mindent, amit másoktól kapunk. Mert adni öröm. És az elfogadás öröme azt teszi boldoggá, aki nekünk ad.
Most ezt is gyakorlom: sokáig nem tudtam elfogadni, de most rá leszek kényszerítve, mert lesz idő valószínűleg, amikor gyengébb leszek, elesettebb, és igenis rá leszek utalva másokra, és el kell fogadnom, amit azért adnak, mert szükségem van rá: kedvességet, törődést, szeretetet. És ha megtanulok elfogadni olyasmit, amire szükségem lesz, remélem, megtanulok elfogadni olyasmit is, amire nincs szükségem, de mégis szívesen adják nekem.
Sőt, várom is, hogy mit akar nekem adni az Élet, Isten, vagy nevezzük Univerzumnak.
Ami jön, azt elfogadom. Elfogadok minden jót, ami úton van hozzám, és örömmel várom, hogy megérkezzen.
A harmadik pont: megélni a pillanatot, élvezni a jelent, a most történő dolgokat.
A mindfulness kifejezéssel a coaching képzésem során sokat találkoztam, valószínűleg dolgom van még ezzel. Na, hát ebben abszolút nem voltam jó eddig. Mindig kattog az agyam, mikor, mit, hogyan, miért, miért ne, mikor ne, hogyan ne... Egyszerűen nem tudom, hogyan kell! Mintha hiányozna belőlem ez a funkció.
Gyerekkorban csináltam ezt szerintem utoljára, amikor még nem volt rajtam semmilyen felelősség, nem nyomasztott a holnap gondja.
Valahogy csak meg kellene állítani az agyam, mint egy képzeletbeli stoptáblánál benyomni a féket.
Több módszert hallottam már, ami működhet: meditáció, relaxáció. Ezekkel még csak most ismerkedem, de valószínűleg lesz olyan időszak, amikor lesz időm ezeket gyakorolni a következő fél évben, a kezelés hónapjai alatt.
És ha elképzelem, milyen csodálatos lenne egy tengerparton a lemenő nap fényében a vizet bámulni, és csak ott LENNI, az varázslatos!
Szóval gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás!
A jelenben élek, és élvezem a pillanatot itt és most!
Az Élet, vagy az Univerzum, vagy Isten úgyis addig fogja küldeni a leckéket ezzel kapcsolatban, amíg fel nem fogja az agyam, amíg bele nem vésődik a tekervényeimbe és a lelkem zugaiba.
KÉRNI
ELFOGADNI
MEGÉLNI A PILLANATOT
Ez tehát a következő időszak három fő feladata számomra.
