Szeptember 21-én, két nappal a 42. szülinapom előtt hívtak be az eredmény miatt. Odafelé a férjem vitt autóval, még mondtam is neki, hogy vinni kellett volna valami csokit a dokinőnek, mert szegény hány emberrel közölheti egy nap a rossz hírt. (Igen, ilyen a kis lelkem, hogy még a sz@arra számítva is mások jólétén gondolkozom). 

Kérdeztem a férjem, hogy be akar-e jönni, de csak akkor jöhet, ha nem bőg. 

Két vizsgálat között behívott minket a dokinő, leültetett, és azt mondta, amire számítottam, hiszen addig már megfejtettem az egyenletet: rosszindulatú, agresszív típusú mellrákom van. (Kódot, típust nem írok, hogy ne guglizzatok rá, én se tettem, nem akarom magam ijesztgetni...)

Mondtam neki, hogy számítottam rá, már az első dokinő arcán se a hajnali lágy napfelkelte sugara szállt át, úgyhogy mit lehet tenni, hogy mindkét cicimben lévő mirigyállományt ki, és szilikont be, mert ezen én még egyszer biztos hogy nem szeretnék átmenni. "Mert tudja doktornő, azért szeretném, ha ezekkel még valaki töfi-töfizne, és nem csak töfizne." 

Kedélyesen elcsevegtünk, nevetgéltünk, és annyit mondott: "Nézze, én már sok emberrel közöltem ezt a diagnózist, és azt láttam, hogy aki összetörik, az meghal. Hát -azt hiszem- magánál nem áll fenn ez a veszély!" 

Továbbirányított a Kékgolyó utcai Onkológiai Intézetbe, és elmondta, hogy nem a világ legvidámabb helye, ugyanakkor a legjobb szakemberek dolgoznak ott, a protokoll szerint 2 héten belül időpontot KELL kapnom, majd az onkoteam az eredményeim alapján javasol egy kezelési tervet, amit azonnal fogadjak el, és 1 hónapon belül el KELL kezdődnie a kezelésnek. Magyar egészségügyben? Viccelsz, bolondozol? 

Nem viccelt, nem bolondozott! Másnap hívtam őket, persze nem értem el, úgyhogy bementem pénteken az említett intézetbe, és jelentkeztem a betegfelvételen. Ultracuki portásbácsik, az egyik, a kékszemű olyan kis huncut is, de nagyon segítőkész, elirányított. És október 2-re már be is voltam írva Dr. Farkas Emilhez. 

Tehát újabb másfél hét várakozás... 

Közben, mivel a legcifrábbat még nem is említettem, a férjemmel a nyár közepén leültünk és megbeszéltük, hogy elválunk 7,5 közös év, 4 év házasság után. 

Már épp az albérleteket keresgéltem, konkrétan az ujjam a telefonszámon volt, amikor jött ez a vizsgálatcunami. Leültünk hát, és mivel emberi módon (sőt az első férjem szerint ajándékom van arra, hogy békességben váljak el) beszéltük meg a különválást, még egy fedél alatt éltünk (és élünk azóta is). Szóval leültünk, és kértem, hogy emiatt a megváltozott körülmény miatt beszéljük meg, mi hogyan legyen, mert a válást továbbra is komolyan gondolom, de nem biztos, hogy most kellene albérletbe költöznöm, ahol majd kopaszon, a kemótól legyengülve egyedül hányok. És talán önző dolog (mert ez a mániám, hogy ami másnak természetesen jár, az nekem önző - már változom ebből, de tényleg!), de ezt nem szeretném. De természetesen ez rá is hatással lesz, és ha szeretné, akkor keresek más megoldást. 

Ő a világ legjobb embere egyébként, mindig is tudtam, egyszerűen házaspárként nem funkcionálunk. Azt mondta, ne foglalkozzak semmivel, a közös lakásban maradok, ameddig a kezelés tart, mindenről gondoskodik, mindent megtesz, csak én gyógyuljak meg. 

Szóval így éldegélünk most, ő meg én, meg a kutyuskánk, így hármasban. Kicsit cifra, sokan ki vannak akadva. De hozzáteszem, fordított helyzetben én is ugyanezt tenném, és ez természetes. 

Ahogy az előző bejegyzésben írtam, 2022. novemberétől 2023. februárig 18 kilót fogytam. Egészséges táplálkozással, dietetikussal együttműködve sikerült ezt elérnem, azóta is tartom a diétát és a súlyt. Csodásan érzem magam, a laboreredményem tökéletes lett, pedig majd '20 kilóval nehezebben jó néhány plusz jel volt az értékek mellett. 

Tetszettem magamnak, büszke voltam az eredményre, sok pozitív visszajelzést kaptam, miattam többen is belevágtak a diétába, és sikeresen leadtak 5-10-15 kilót, életmódot váltottak. A céges "Nagy Fogyás" verseny végén még különdíjat is kaptam a versenyen kívül legtöbbet fogyott versenyző jogán. Kicseréltem a ruhatáram, érkeztek a visszajelzések, ami nagyon jól esett. Jó volt tükörbe nézni, élveztem a látványt, egyszóval jól éreztem magam a bőrömben. 

Szeptember első két hetében sort kerítettem a doktornő által javasolt vizsgálatokra: MR és biopszia. 

Az MR-nél hason kellett feküdnöm, a két cicimet be kellett "lógatni" két erre kijelölt lukba, a fejem egy masszázspárnára hajtani, és a fejem mellé emelt kézzel, mintegy repülő Superman pózban feküdni kb 30 percig, mozdulatlanul. A hölgy, aki a vizsgálatot végezte, kérdezte, hogy kérek-e fülvédőt, mert hangos lesz. Á, nem, elleszek. Indult a gép, olyan kis tüc-tüc zene, ami mondjuk egy techno party-n várható. Aztán beindult a buli, váltakozó tücc-tücc és dümm-dümm, dágádági-bumm, minden volt. Gondoltam, akkor vizualizálok, mert az egy milyen jó módszer, relaxálás közben elképzelsz egy képet. Hát én azt képzeltem, hogy egy baromi rossz techno party-n vagyok, részegen hason fekszem a fűben, de nem tudok felkelni, és csak várom, hogy vége legyen... Mondtam is a hölgynek a végén, hogy ez egy baromi rossz techno buli volt, és ráadásul kurv@ drága! :D

A vizsgálat megerősítette, hogy vannak elváltozások, többféle is, de hogy pontosan mik ezek, azt a biopszia (mintavétel) fogja meghatározni. Ami jó hír volt: hogy a hónaljban és más területeken semmilyen elváltozás nem látható, tehát egyértelműen lokalizált gócról van szó, magyarul: nincs áttét, de ekkor még a rák, tumor vagy daganat szó nem hangzott el. 

A biopszia inkább csak kellemetlen volt: lidokaint kaptam helyi érzéstelenítésként, majd egy 3 mm-es bemetszést ejtettek, és 4 db henger alakú mintát vettek ki egy tűzőgép csattanásához hasonló hang kíséretében. A dokinő és az asszisztensek jó fejek voltak, elmondta, mi történik a vizsgálaton, mikor mi fog következni, mikor vegyek nagy levegőt, mikor ne ijedjek meg. Ott röhögcséltünk. Említettem nekik, hogy előző este megnéztem a Wonder Woman-t, mire mondta: "Ön annál nagyobb hős!", erre én: "Oké, de neki hosszabb a combja!"

Az eredményt 10 napon belülre ígérték, ez a várakozás elég kimerítő volt, de pontosan elég idő volt ez arra, hogy mindent végiggondoljak, megemésszek, felkészüljek. 

Folytatás a következő bejegyzésben...

Elhatároztam, hogy 2023. életem legjobb éve lesz. 23-án születtem, mindig is a 23-as szám bűvöletében éltem. Nagyon vártam a 2023-at.

42 éves lettem idén, jó munkám van, amit szívvel-lélekkel végzek, a 2. házasságomban élek, saját lakásunk van, nincsenek anyagi gondjaink. Egy dietetikusnak köszönhetően fogytam 18 kilót, és egy kicsit elkezdtem élni, magamra figyelni, jobban öltözni, értékelni magam, elfogadni a dicsérő szavakat.

Az önismeret útján járok, coach-ként másoddiplomázok, több fizetőképes szakmám van, nem történt még nagy dráma az életemben, elvagyok. 

...

2023. január elsején kitapintottam egy kis csomót a jobb mellemben. Ahogy szoktam, senkinek nem szóltam, de a rettegés beette magát a bőröm alá. Nőgyógyászhoz mentem, rákszűrés mellett kértem, hogy a mellemet is vizsgálja meg. Azt mondta, érez ott valamit, ultrahanggal is megnézte, azt mondta, szerinte semmi komoly, de menjek el mammográfiára. Ahogy az lenni szokott, megnyugtattam magam, hiszen ő doki, ha baj lenne, biztosan sípolt volna... Ezzel nyugtattam magam, de a felszín alatt sajnos már fortyogott a fekete leves.

Szeptemberig vártam, és érezhetően nőtt a csomó. Ne kérdezze senki, hogy miért voltam ilyen hülye. Mert dolgoztam, mert éltem, mert végre életemben először magamra figyeltem. És ezt nem akartam elrontani. De minden zuhanyzásnál, melltartó felvételnél láttam, éreztem, hogy ez a f@s ott van, növekszik. 

Szeptember 4-re kértem időpontot magánintézménybe, ahol a doktornő kézzel majd ultrahanggal, és mammográfiás géppel is megvizsgált. A mammográfia (amit én csak csillagkapunak hívok, mert ha beszorítják az ikreket, csillagokat látok) számomra borzalom volt, nagyon fájt, mert épp akkor volt meg a mensesem, amikor egyébként is érzékenyebb a női mell.

A vizsgálat során arcán lévő kifejezés mindent elárult, és hát elég komoly arccal javasolta, hogy mivel lát ott valamit, mindenképpen mielőbb végeztessem el a további vizsgálatokat: MR és biopszia. Azonnal bejelentkeztem, 1 héten belül kaptam időpontot. Ami jó hír volt, hogy a hónalji területben, másik mellben semmilyen eltérést nem talált, nyirokcsomók tiszták voltak.

A rendelőből már sírva jöttem ki, egy számomra fontos személynek megírtam, hogy valószínűleg már nem fogunk találkozni, és örülök, hogy megismerkedtünk, köszönöm a szép emlékeket. Azonnal jött a hívás, amit nem tudtam felvenni, mert annyira sírtam, hogy beszélni is képtelen lettem volna. És jött a válaszüzenet: "Mi a fenéről beszélsz... persze, hogy találkozni fogunk... biztos vagyok benne, hogy van rá mód... jobban leszel..."

Hazáig sírtam, csak ültem az ágy szélén, és az zakatolt a fejemben: Mi a f@sz lesz? és Mit tanulhatok ebből? 

Az első: szerintem teljesen érthető reakció. Életemben először nem én terveztem a jövőmet. Itt a vége, lefőtt a kávé, írjak-e végrendeletet, mi lesz a kutyával, hogy mondom el anyámnak, ki fogja befejezni a munkahelyi projektjeimet, csak kattogtak a kérdések.

A második: valószínűleg a coaching képzésnek köszönhetően, és az egész életemet elkísérő kíváncsiságból, tanulási vágyból adódott ez. Végül is én akartam mindent kipróbálni. Na jó, ezt talán kihagytam volna...

Ültem az ágy szélén, patakokban folyt a könnyem, és egy idegen, hihetetlenül furcsa megtapasztalásom volt: belassult az idő. Nem áll meg, de lelassult minden körülöttem. Talán aki tudja, hogy percei vannak hátra, az éli ezt át: nem pergett le az életem a lelki szemeim előtt, de minden, aminek fontosságot tulajdonítottam, jelentőségét veszítette. A sok kis apróság, amitől azt hittem, bebiztosítom az életem, amitől fontos vagyok, amit azért tettem, hogy másoknak megfeleljek - a kártyavár összedőlt. Hát így tanít meg az élet dolgokat, amiket nem akarsz megtanulni. Ráadásul egy szempillantás alatt, és a meglepetés elemi erejével. 

Végigsírtam az estét, másnap bucira dagadt szemekkel (a szemem két napig buci volt) felkeltem, és eszembe jutott ez a barátomtól kapott üzenet (amiről ő azóta sem tudja, hogy elsőként tudta meg, és azóta is hálás vagyok neki, mert ennek köszönhetően,) felszívtam magam, és felvettem a kesztyűt.

Folytatás a következő bejegyzésben...