Szeptember 21-én, két nappal a 42. szülinapom előtt hívtak be az eredmény miatt. Odafelé a férjem vitt autóval, még mondtam is neki, hogy vinni kellett volna valami csokit a dokinőnek, mert szegény hány emberrel közölheti egy nap a rossz hírt. (Igen, ilyen a kis lelkem, hogy még a sz@arra számítva is mások jólétén gondolkozom).
Kérdeztem a férjem, hogy be akar-e jönni, de csak akkor jöhet, ha nem bőg.
Két vizsgálat között behívott minket a dokinő, leültetett, és azt mondta, amire számítottam, hiszen addig már megfejtettem az egyenletet: rosszindulatú, agresszív típusú mellrákom van. (Kódot, típust nem írok, hogy ne guglizzatok rá, én se tettem, nem akarom magam ijesztgetni...)
Mondtam neki, hogy számítottam rá, már az első dokinő arcán se a hajnali lágy napfelkelte sugara szállt át, úgyhogy mit lehet tenni, hogy mindkét cicimben lévő mirigyállományt ki, és szilikont be, mert ezen én még egyszer biztos hogy nem szeretnék átmenni. "Mert tudja doktornő, azért szeretném, ha ezekkel még valaki töfi-töfizne, és nem csak töfizne."
Kedélyesen elcsevegtünk, nevetgéltünk, és annyit mondott: "Nézze, én már sok emberrel közöltem ezt a diagnózist, és azt láttam, hogy aki összetörik, az meghal. Hát -azt hiszem- magánál nem áll fenn ez a veszély!"
Továbbirányított a Kékgolyó utcai Onkológiai Intézetbe, és elmondta, hogy nem a világ legvidámabb helye, ugyanakkor a legjobb szakemberek dolgoznak ott, a protokoll szerint 2 héten belül időpontot KELL kapnom, majd az onkoteam az eredményeim alapján javasol egy kezelési tervet, amit azonnal fogadjak el, és 1 hónapon belül el KELL kezdődnie a kezelésnek. Magyar egészségügyben? Viccelsz, bolondozol?
Nem viccelt, nem bolondozott! Másnap hívtam őket, persze nem értem el, úgyhogy bementem pénteken az említett intézetbe, és jelentkeztem a betegfelvételen. Ultracuki portásbácsik, az egyik, a kékszemű olyan kis huncut is, de nagyon segítőkész, elirányított. És október 2-re már be is voltam írva Dr. Farkas Emilhez.
Tehát újabb másfél hét várakozás...
Közben, mivel a legcifrábbat még nem is említettem, a férjemmel a nyár közepén leültünk és megbeszéltük, hogy elválunk 7,5 közös év, 4 év házasság után.
Már épp az albérleteket keresgéltem, konkrétan az ujjam a telefonszámon volt, amikor jött ez a vizsgálatcunami. Leültünk hát, és mivel emberi módon (sőt az első férjem szerint ajándékom van arra, hogy békességben váljak el) beszéltük meg a különválást, még egy fedél alatt éltünk (és élünk azóta is). Szóval leültünk, és kértem, hogy emiatt a megváltozott körülmény miatt beszéljük meg, mi hogyan legyen, mert a válást továbbra is komolyan gondolom, de nem biztos, hogy most kellene albérletbe költöznöm, ahol majd kopaszon, a kemótól legyengülve egyedül hányok. És talán önző dolog (mert ez a mániám, hogy ami másnak természetesen jár, az nekem önző - már változom ebből, de tényleg!), de ezt nem szeretném. De természetesen ez rá is hatással lesz, és ha szeretné, akkor keresek más megoldást.
Ő a világ legjobb embere egyébként, mindig is tudtam, egyszerűen házaspárként nem funkcionálunk. Azt mondta, ne foglalkozzak semmivel, a közös lakásban maradok, ameddig a kezelés tart, mindenről gondoskodik, mindent megtesz, csak én gyógyuljak meg.
Szóval így éldegélünk most, ő meg én, meg a kutyuskánk, így hármasban. Kicsit cifra, sokan ki vannak akadva. De hozzáteszem, fordított helyzetben én is ugyanezt tenném, és ez természetes.
