Szeptember óta része az életemnek a mellrák. Kimondani is furcsa volt először, rettentően nehezen ejtettem ki ezt a mondatot: Mellrákom van. Azóta ezt is inkább átalakítottam számomra emészthetővé: mellrákból gyógyuló vagyok. Hiszen a diagnózistól számítva egy hónap és 5 nap múlva már elkezdődött a kezelésem, és az eredmények szerint gyógyulok. Bár sosem éreztem betegnek magam, és azóta többet nevettem, és több jó élményem volt, mint előtte évekig. Sokak szerint ez is szükséges a gyógyuláshoz. Hát akkor, fogd meg a söröm!, rajtam ez nem fog múlni. 

A dokinőtől és a sebésztől is megkérdeztem ősszel, hogy vegyek-e télikabátot, azaz mennyire rossz a helyzet, mindketten biztattak, hogy nyugodtan, utóbbi azt is mondta, hogy tartós tejet is bátran! :D Nekem ez is kell, hogy ne azt érezzem, hogy beteg vagyok, és engem szánni vagy sajnálni kell. Mert egy percig nem éreztem, hogy beteg lennék. Igen, rákkal élő vagyok - jelenleg. De ez átmeneti állapot. 

Mi történt azóta? 

4 kemoterápián vagyok túl - nem kibírhatatlan. 3-4 napot egyszerűen csak el kell viselni, de olyan, mint egy közepes másnap (ahogy a főnököm fogalmazott). 5. napon már szoktam kommunikálni, a 6. napon legutóbb már el tudtam menni jógázni. Aztán két hétig mintha semmi nem lenne, tök jól vagyok, esetleg fáradékonyabb. De visszanézve ezeket a heteket, több élményem van, mint előtte hosszú hónapokig. Mert előtte szinte csak a munka létezett. Magamra semmi időt nem szántam, a családi ünnepek inkább kisebb kitérők voltak két munkanap között. 

A laborleleteim tökéletesek! Csak szólok... Merthogy ezek szerint a tumort nem jelzi a vérkép, vagy nem minden esetben. Valószínűleg, amikor jelez, akkor már nagy gebasz van (áttétek, nagy kiterjedés, több szervet érint). Étvágyam a kezelés hetét leszámítva nagyon jó, egyszóval élem az életem. Ami persze más, mint eddig. 

Merthogy nagyobb figyelem hárul rám magam és mások felől is. Fura, hogy eddig mindig én törődtem másokkal, és nekem ritkábban volt igényem arra, hogy velem törődjenek, de most mindenki engem kímél, vigyáznak rám, többször megkérdezik, hogy vagyok. Igen, fura. 

És ami a legfurább, hogy tökéletesen kiegyensúlyozott vagyok. Fiatalabb koromban lelkileg eléggé depresszív alkat voltam. Egy megoldásra több problémát tudtam produkálni, pszichoszomatikus módon szuperül meg tudtam betegíteni magam, mondjuk egy refluxot, hányingert vagy hasmenést elég pöpec módon tudtam magamnak okozni, ha volt valamilyen számomra nem emészthető szituáció. 

Tulajdonképpen a mellrákot is szépen begyűjtöttem, korábban már írtam a kialakulás lelki okairól, és hát a sok évig ki nem mondott dolgok egyszerűen felgyűltek bennem. Ergo: ha meg tudtam magam betegíteni, akkor meg is tudom gyógyítani magam. 

A gyógyulás pedig jelenleg ez: kemoterápia, családállítás, kineziológia, januártól terápia, jóga, élmények, önszeretet.

Talán már említettem, hogy amikor a doktornő közölte az eredményt, én azt közöltem vele, hogy ha a gyógyuláshoz arra van szükség, akkor teliholdnál, éjfélkor kör alakban 3 csirke vérét kell kifolyatnom, és férfiak könnyében kell megfürödnöm (azóta bővítettem) meztelenül közönség előtt, akkor azt fogom csinálni. Így hát minden, ami engem gyógyít, amivel önmagamhoz kedvesebb tudok lenni, amivel önmagamat jobban tudom szeretni, amire ajtó és lehetőség nyílik, azt meg fogom tenni. És működik. A hozzáállás fél siker a gyógyulás útján, ezt sokan mondják azóta. De nem csak a testi tünetek változnak, hanem én magam. És sokkal erősebb lettem.

Ez azért egy elég erős mondat, de valóságos. A test egyensúlyra törekszik, és az nem volt az életemben. Mindent másnak rendeltem alá, embereknek, munkának. De a saját boldogságomnak nem. Pedig ennek kellett volna az elsődlegesnek lennie! Hiába, én csak nagy pofonból értek, ezt már anyukám is bebizonyította tinikoromban. Elég is volt egy, na jó, kettő! Nincs ez másképp a tumorral se, abból is kettő van, és hát pofonnak is beillett...

Nagyon nehezen és nagyon lassan, de elkezdtem megtanulni (azt, amiről szintén írtam pár bejegyzéssel korábban) kérni. És elfogadni. Még nehezen megy, de tanulom. És egyre jobb vagyok benne. 

Próbálok csak azzal foglalkozni, ami tényleg fontos. Az apróságoknak kisebb jelentőséget tulajdonítani. Minden napban találni valami szépet, értékeset. 

Nagy különbség van a két kérdés között: Mit csináltál ma? és Mire akarsz a mai napból emlékezni. Utóbbit szeretném minden nap feltenni magamnak, mert így nagyobb valószínűséggel fogok odafigyelve élni.