Ez a háborús kommunikáció nekem sose jött be, a politikai híreket hallva is ettől fordult fel a gyomrom. Mindenhol ellenség, folyamatos rettegésben tartás - sokaknál beválik, nálam nem. Ki a tököm akar folyamatosan félelemben élni, várni a legrosszabbat, az elkerülhetetlen véget?
Szóval amikor közölték velem, hogy egy tumor fészkelte be magát a jobb cicimbe, néztem egy nagyot, de egyetlen percre sem fogalmazódott meg bennem, hogy harcolnom kellene. Hogy én most itt háborúban állnék, és az életem az ellenségnek át kellene adnom vagy arra feltennem hogy őt pusztítsam, üssem-vágjam, ahol csak érem.
Csak azt éreztem, hogy magammal állok háborúban már hosszú ideje. Hogy saját magamat ütöttem-vágtam, ahol csak értem. Önmagammal viaskodtam. Sosem az voltam, aki lenni akartam, hanem akinek lennem kellett. Vagyis azt gondoltam, hogy lennem kellene. És persze mindig elégedetlen voltam, mert nem azt a képet láttam, amit gyerekkoromban elképzeltem. Illetve hazudok, mert 2023 év elejére sikerült 18 kilót lefogynom, és bár a combom nem lett hosszabb a fogyástól, de életemben először azt a nőt láttam a tükörben, akit gyerekkoromban elképzeltem. A haját lóbálja a szél, csinos cuccban lépdel az utcán a célján tartott szemmel, mosolyogva, boldogan. Nagyjából 8 hónapig élveztem az életet ilyen módon, persze küzdve magammal, hogy én erre egyáltalán érdemes vagyok-e, érezhetem-e jól magam, miközben mások így-úgy kínlódnak, vagyis a világ terhével a vállamon.
És jött a rák, meg a nagy paff, hogy most mi a lóf@sz lesz.
Aztán nemhogy lóf@sz lett, de életem legjobb időszaka kezdődött, és ezt még pár hete viccesen gondoltam, hogy majd félve fogom kimondani, mert garantáltan elvisznek a fordított ingbe gombolva, de ma már büszkén és boldogan mondom ki: ez életem legjobb időszaka!
3,5 hónapja olvastam le a dokinő arcáról a halálos ítéletnek gondolt diagnózist. Mert tényleg azt gondoltam, hogy kampec, nyista, a mi családunkban, aki beteg lett, azt el is vitte. Aztán egy barát észhez térített, miután elköszöntem tőle, megköszönve a szép közös emlékeket, és nagyjából virtuálisan felpofozott. Felkeltem, és azóta új életem van.
És tudom, sokaknak ez harc, kínlódva csinálják végig a kezeléseket, nincs mellettük támogató közeg, barátok. De én olyan szerencsés vagyok, hogy nem harcként élem meg. Nem viaskodom a rákkal, mert rájöttem egy kineziológiai kezelés során, hogy ő segíteni jött. Igen, jó nagy pofonnal. Mert sokszor másból nem értünk, én meg pláne. Nekem nem ment volna máshogy az, hogy meglássam, mennyire nem jó úton járok. Nem volt rossz életem, sok mindent elértem, büszke is vagyok rá, de boldoggá nem tett. Büszkévé is talán. Az elért sikereimnek tudtam örülni, de nem teljesedtem ki abban, amit csináltam.
Mert nem én voltam. Sem a magánéletemben, sem a munkámban, bár szívvel-lélekkel benne voltam, de egy téves elképzelés alapján, sok korlátozó hiedelemmel megfűszerezve, erőlködve, magammal harcolva, önmagamat alárendelve a saját téves elképzeléseimnek. Nem könnyű ezt belátni. Főleg azt, hogy azt gondoltam magamról, én azért nagyon pöpec vagyok, megy ez a szekér, nézd, hová jutottam. És közben elfelejtettem élni, magamat szeretni, legfőképpen magamat szeretni. Jól szeretni - na arról már nem is beszélve.
Én tehát nem harcolok. Inkább hálás vagyok. És szerencsés. Hogy még ilyen fiatalon, 42 évesen változtathatok. És egy jobb életem lehet innentől. Egy tartalmasabb, szerethetőbb, teljesebb élet.
Néhány napja kaptam a 4. kemót, és előtte mindig van egy kontrollvizsgálat, vérvétel, jelenés a dokinéninél. Aki kemény, szigorú, de én nagyon bírom, szoktunk viccelődni is. Erre közölte, hogy a másik intézményben vett mintát újravizsgálták, mert gondolom, másik intézmény véleményét illik felülvizsgálni, főleg egy ilyen diagnózisnál. Kétszer is újratesztelték, mert tök más eredmény jött ki, ami miatt az előre kitalált kezelési terv is ugrik, mert az a típusú kemó nem jó mindenre. És hát más eredmény jött ki, aminek a lényege: az első diagnózis agresszív, gyorsan növekedő rákot mutatott, aminek a visszatérése is gyakori. Ezzel szembe a duplacsekk eredménye: két plusz jellel kevesebb, vagyis nem agresszív, nem nő gyorsan, és ritkábban tér vissza, miután kiműtik.
CSODA.
Nem tudom, Te hiszel-e a csodákban, de én igen. És nem tudom, hogy ez azért történhetett-e meg, mert nem harcolok ellene, inkább vele harcolok magamért. Nem is számít, hogy miért történt. De hálás vagyok! Végtelenül hálás!
Hogy mi mindent fogok még tanulni ezen az úton, azt nem tudom, de meghatározó találkozás volt, és élvezem az utazást, a sok (néhány) kényelmetlenségével együtt is (aki Magyarországon él, és utazott már vonattal, az kábé sejti, hogy előbb-utóbb elér oda, ahová indult, de hát a MÁV az MÁV...) jó ezt megélni. Teljesebben, boldogabban jövök ki belőle. Sokat kapok, és most már el tudom fogadni ezt a sok jót. Csodás barátaim vannak, támogató családtagjaim, kollégáim. Persze sok még az ismeretlen. Hisz tök más az út, mint amit eddig ismertem. De ha mindig ugyanazt csinálod, mindig ugyanoda jutsz. De én már nem ugyanoda nézek, ahová eddig. Már más a fókusz, más az eszköz, és más a cél.
Egy vers is született a találkozásról:
