Van ugye most nekem ez a mellrák dolog. Engem abszolút megváltoztatott, egy lehetőségként élem meg, hogy máshogy éljek, gondolkodjak, mint ahogy eddig tettem. Nem csak rám van hatással, hanem a körülöttem élőkre, családtagokra, barátokra, kollégákra, és hát egyre több ismeretlenre is, akikkel így-úgy kapcsolatba kerülök. 

Én nagyon jól élem meg, mintha egy csodába csöppentem volna, annyi jó dolog történik velem, hogy csak kapkodom a fejem... Kicsit úgy érzem magam, mint egy evangélista, aki a jó hírt szórja, viszi szerteszét. És bárki, akivel találkozom, vidámabban köszön el, mint ahogy találkoztunk. Szóval ez is bátorít, hogy merjek beszélni a mellrákról, az ebből való gyógyulásról, az utamról, a velem történő csodákról. És így tudom szórni magam körül a remény csillámporát! :D Természetesen rám is jut belőle bőséggel, és azt kell mondjam, sütkérezem benne!

A helyzetem miatt elég sokszor szembejön velem a jelenség innen-onnan, ismerős ismerősétől: Fel merjem-e hívni? Mit mondjak neki? Jó-e, ha felhívom, vagy azzal pont megint eszébe juttatom a betegséget? Örülne-e nekem? Tudok-e neki bármi hasznosat mondani? Vagy inkább hagyjam békén? Az jobb-e neki, ha nem piszkálom? Nem hívom fel, mert biztos szarul van. Tuti vannak elegen körülötte, akik segítenek neki. Mit mondhatnék én, gőzöm sincs az egészről... Ugye ismerős?

Sokan sokféleképpen és mindenki egyedi módon él együtt a betegséggel. De talán sokszor nem is a betegség a legnehezebben viselhető, hiszen az nagyjából úgy megy, ahogy az orvosok mondják, tesszük, amit kell, mert elvégre mindenki meg akar gyógyulni... Én legalábbis. Sokszor inkább attól tarthat, aki betegséggel él együtt, hogy mások terhére lesz. De azt is észrevettem, hogy szívesen segítünk másoknak, mert bennünk van, hogy jót akarunk tenni, bennünk van a szándék, hogy adjunk, hogy törődjünk másokkal.

És azt vettem észre, hogy amikor éppen azon gondolkodunk, hogy hogyan is keressük fel a barátunkat, aki éppen nehezebb helyzeten megy át, akkor igazándiból inkább saját magunkkal szembesülünk. És a saját félelmeinkkel. Én vajon hogyan kezelném ezt? Nekem mi esne jól? Én hogy tudnék megbirkózni ezzel a helyzettel? Jó kis önismereti lecke ez mindenkinek... Mert ilyenkor meg lehet vizsgálni, hogy én mit gondolok a betegségről? Én mit tennék egy ilyen helyzetben? Nekem hogyan változtatná meg az életem egy ilyen diagnózis? És mit tanulhatok belőle? Hová vezetne, ha a betegségen keresztül tanulnék, felismernék dolgokat az életemben?

Lássuk a kérdéseket:

Fel merjem-e hívni?
Ha hívod, eldöntheti, hogy felveszi-e a telefont vagy nem. Ennyi.

Ha még beszélgetésre nem vagy felkészülve, akkor puhatolózni érdemes... Írj neki egy üzenetet, de ne várd, hogy azonnal reagáljon. Lehet, hogy éppen emiatt gondolja át, mire is lenne szüksége. Szerintem az alábbiakkal nem lehet mellélőni:
"Szia, gondolok rád, ha bármiben tudok segíteni, szólj."
"Itt vagyok, ha kellek!"
"Ma hallottam egy dalt, te jutottál eszembe róla. Van kedved beszélni?"
"Figyi, nem tudom, most mi esne jól neked, de ha szívesen sétálnál/elmennél egy koncertre/beülnél valahova egy kávéra, akkor szívesen mennék veled!"
"Ha kell egy váll, amin kisírhatod magad, az enyém mindig itt van. Hallgatok is veled együtt szívesen."
"Tudnék valahogyan örömet okozni neked?"

Engem most például nem biztos, hogy a legjobb ötlet szaunába vagy fürdőbe hívni, mert egyrészt a vérkeringést serkentő aktivitásokat (szauna, futás, edzés) kerülnöm kell, másrészt elúszna a hajam és a rajzolt szemöldököm a medencében. 
De egy kiállításra szívesen, vacsorázni, kirándulni, bárhová, ahol fel tudok töltődni, oda szívesen megyek. A hétvégén például temetésre kellett mennem, egy nagyon kedves barátnőm édesapja hunyt el. Szomorú esemény, mégis jó volt odavezetni (kb 200 km), máshol lehettem, ott voltam vele a gyászban, sírtunk, aztán nevettünk, kivettem egy hotelszobát, ahol csak egyedül lehettem, gondolkodhattam, volt tér a saját gondolataimra, távol mindentől és mindenkitől. Ezt ajánlom mindenkinek, annak is, akinek semmi testi baja nincs az égegyadta világon...

Mit mondjak neki?
A fentiekből lehet szemezgetni bátran.

Ami viszont nem segít szerintem egyáltalán: 
- a bullshit: a fölösleges baromságok: "Biztosan meg fogsz gyógyulni!" Honnan tudod? Orvos vagy? Ha orvos vagy, akkor is honnan tudod? "Sok erőt kívánok!" És a kedvencem: "Miért mindig a jó emberekkel történnek a rossz dolgok?!" Jajj... Ezt ne, légyszi!
- "A valakicsodámmal is pont ez volt!": Hát pont ez biztosan nem. De ha igen, akkor is tök más szitu. Életkor, általános egészségi állapot, fizikum, étkezés, hozzáállás és még sorolhatnám, mennyi minden befolyásolja a gyógyulást. Nekem azt mondta a dokinő: '"A hozzáállás fél siker, magánál ezzel nem lesz probléma!" Én így érzem, de nem mindenki tud röhögcsélni meg viccelődni, miközben közlik vele, hogy méretes tumor foglalta be a helyét a valahovájába. És ha még hozol is példát, légyszi olyat hozz, ahol gyógyulás volt a vége, nem pedig lefújták a meccset.
- "Ó, nagyon sajnálom. Ez borzasztó!": Hát ez nem segít. Én már rutinosan megállítom a beszélgetés ez irányba terjedését, és gyorsan, felemelt kézzel közlöm, hogy STOP! Nem kell sajnálkozni, az nem segít.
- Melyik stádium? Ezt egy nagyon közeli ismerősöm kérdezte, csészealj nagyságúra is tágult a szemecském. Ez olyan, mintha megkérdeznél egy nőt, hogy hány kiló vagy mennyi idős. Illetlenség! És ha végstádium? Onnan is jöttek már vissza emberek, hello! A mennyi időd van hátra kérdés szerintem nem a legpozitívabb indulás. 
- "Félsz-e?" Ezt is megkérdezte valaki. Én speciel nem félek, én bátran nézek szembe mindezzel, és ha eljön a meccs vége, én már boldogan halok meg. De nem mindenkiben van meg (még) az a béke, hogy ezt tudja kezelni.
- "Az ismerősöm szomszédjának a nagynénjének a takarítónőjének az unokatestvére zöldlevelibéka-kivonatot szedett, és 3 hónap alatt meggyógyult." Ez komoly? Tudtad például, hogy a daganatellenes készítményeket (antioxidáns, cékla, grapefruitmagcsepp, gránátalma) nem is lehet szedni a kemó hetében, mert kiüti a hatását? Nem kell ajánlgatni semmit. Ha én hallok valamit, vagy ajánl valamit az orvosom, akkor majd utánanézek, rákérdezek a dokinál, és majd akkor szedem!

Jó-e, ha felhívom, vagy azzal pont megint eszébe juttatom a betegséget?
Ez mindenkinél egyéni. Nekem nem juttatod eszembe, és hidd el, nem is ezen agyalok folyamatosan. Sajnos van, akit mély depresszióba tud taszítani, de ennek a bejegyzésnek is az a célja, hogy megmutassam, nem kell ennek feltétlenül így lennie! Én például alapból eddig nem tudtam a nagy problémákkal mit kezdeni napokig, vagyis nem tudtam azonnal elmondani, beszélni róla. Kellett 2-3 nap, amíg átgondoltam, hogyan is álljak hozzá, mit is gondoljak róla. Addig gyűjtöttem a bátorságot, hogy elmondjam, és majd felkészüljek arra, hogy mi lesz mások reakciója. Az első néhánynál még bőgtem, ma már nagyon rutinosan, röhögve közlöm, és azonnal átmegyek a megnyugtató hangommal való megszólalásba. 

Tudok-e neki bármi hasznosat mondani?
Hát lehet, hogy nem. És lehet, hogy nem is kell. Mi a hasznos? A sajnálkozás tuti nem. A jótanácsok, hát abból sok van, de erre egy egyáltalán nem szép szólásmondást tudnék mondani... Elég, ha annyit mondasz, hogy "itt vagyok, támogatlak, ha bármire szükséged van, tudasd!" Ha érzi, hogy mellette állsz, azzal többet teszel. Én azt kértem mindenkitől, hogy ha legközelebb találkozunk, mondjon egy viccet. Persze én hamarabb sütök el egy poént, amitől még én is eldobom a hajam. Jó, a parókát könnyű... :D 

Vagy inkább hagyjam békén? Az jobb-e neki, ha nem piszkálom?
Lehet. Mindenki másképp éli meg. Más az első nap, mint a 2. hét. És más 1 hónappal később, vagy 3 hónap múlva. Van, aki magába zárkózik, van, akit el kell vinni valami szép helyre. Ezt csak akkor tudod meg, ha megkérdezek. "Mi esne most jól?" "Mitől éreznéd most jobban magad?" Azért sokféle válasz érkezik rá, ha nagy konyhakést kér, ne ugorj azonnal az autóba. De lehet, hogy egy szelet süti segít.

Nem hívom fel, mert biztos szarul van.
Engedjük el a feltételezéseket. Lehet, hogy azért van szarul, mert mindenki fél megkérdezni, hogy hogy van. A törődés, a felé áradó szeretet, a lehetőség, hogy ha segítségre vagy egy beszélgetésre van szüksége, többet ér mindennél.

Tuti vannak elegen körülötte, akik segítenek neki.
Hát nem biztos. Mert lehet, hogy mindenki pont ezt gondolja. Mi történik, ha igen? Legalább tudja, hogy rád is számíthat. Lehet, hogy többször van szüksége segítségre, és lehet, hogy éppen benned van egy olyan ajándék, képesség, ami egyszer hasznos lesz a számára.

Mit mondhatnék én, gőzöm sincs az egészről?!
Legyen gőzöd! Utána lehet olvasni, persze aztán nem kell okosan megmondani neki a tutit. Van egy barátnőm, aki elég régóta gyötrődik egy csúnya betegség kapcsán. Ezzel kapcsolatban egy beavatkozásra volt szükség, amitől rettegett, és nem is akarta engedni. Beszélgettünk róla, jól kibőgtem magam mintegy nyolc órán keresztül, aztán rágugliztam, hogy miről is van szó. Bementem hozzá a kórházba másnap, és azt mondtam neki: Figyelj, utánaolvastam, átbeszéljük, hogy mi is történne akkor? És csak nézett rám óriásira nyílt szemekkel, és azt mondta: "Hát tudod... Erről még senki nem mert velem beszélni." Miért? Ebben hatalmas erő van. Mert attól félünk, amit nem ismerünk. Mert nem tudjuk, hogyan változtatná meg az életünket. Ott jól kiveséztük, olvastam jó tippeket, még üzleti ötletem is ugrott be hozzá, és utána megkönnyebbülve írta alá a beleegyező nyilatkozatot a beavatkozáshoz. 

Amivel még segíthetsz, de erről már írtam korábban:
Hívd el élményeket szerezni! Vidám és szép helyekre! Kiállításra!
Bemásolom ide a barátnőm édesapjának a temetésén elhangzott búcsúszövegét: 

"Élni kellene, megtanulni, igazán élni. Felvállalni azt, akivé lettünk. Álarc nélkül, eldobva a félelmet, megélni minden percet. Nem rettegni attól, mit hoz majd a holnap, a mának élni. Megtenni, amire mindennél jobban vágyunk, elmondani azt, amihez valóban nagy bátorság kell. Nevetni ott, ahol senki se mer, és sírni, tiszta szívből, amikor kell. Élni kellene, elindulni oda, ahol még senki sem járt, és elérni az álmokat. Felvállalni, bevállalni, merni, megtenni, elindulni, elesni, felállni, könnyek között remélni, szívből nevetni. Élni kellene! Igazán." (M.S.)