Számomra a mellrák -ahogy ezt már többször írtam, és nem tudom elégszer hangsúlyozni- egy lehetőség. Lehetőség arra, hogy felismerjem, miben kell változtatnom az életemben, szokásaimban, hozzáállásomban. Nem azt mondom, hogy mindent elrontottam, inkább azt, hogy akkor, amikor a múltban választottam, azt tűnt a legjobb megoldásnak. De jött ez a diagnózis, amit én csak fénylénynek hívok, és rávilágított, hogy az élet, amit élek, nem az enyém.

Amikor közölte velem az a végtelenül kedves doktornő, hogy itt bizony gáz van, nem is akármilyen, felkészült voltam. Nagyjából három hetem volt arra, hogy trenírozzam magam arra, amit hallani fogok tőle. Tárgyilagosan elmondta, mi várható, és hogy a hozzáállás már bizony fél siker.

Őszintén szólva fogalmam se volt a mellrákról, kemoterápiáról, mert mindig homokba dugtam a fejem, nem is akartam meglátni, bár most utólag azt gondolom, mindig tudtam, hogy dolgom lesz vele egyszer. 

Aztán minden olyan magától értetődően alakult. 

Kemoterápia: nem nagyon tudtam még azt se, hogy ez egy infúzió formában fog a karomba csöpögni. Csak a legszükségesebbeket olvastam el róla, hogy némileg fel tudjak készülni rá. De egy fontos dolog megfogott a leírtakban: nem méregként tekintek rá, hanem egy segítőként, ami az én testem gyógyulását szolgálja. Az onkológusom felkészített a mellékhatásokra, bár ez mindenkinél más, mivel minden kemoterápia más. Mindenki másképp reagál rá. A rosszullétek ellen lehet különféle tablettákat bevenni, amik enyhítik ezt.

Összesen 8 kezelést írtak fel, az első négyet csak alapozó képzésnek hívom, na, az emberes volt. 3-5 nap kellett, hogy utána összeszedjem magam. Étvágytalanság, rosszullét, hányás, erős fáradtság volt nálam a tünet. De a testem küzdött, aludt, dolgozott értem.

A második négy kezelés már nem ilyen erős, nincs rosszullét, viszont az immunrendszeremet megállítja, ezért injekciókat adok magamnak, és ezeknek köszönhetően újraindul a fehérvérsejtek termelődése a csontjaimban (ha jól értettem a biológiát...). Ez jár némi fájdalommal, de valahogy képes vagyok ezt is úgy felfogni, hogy inkább örülök, hogy a testem értem dolgozik, küzd, nem adja fel. Egy fájdalomcsillapítóval azért meg lehet oldani a napot, de ezeken a napokon is sokat alszom, mert a csontnövesztés fájdalmas, ezt már Harry Potternél is láthattuk.

Hajvesztés: Ettől "illik" a legjobban odalenni, előtte én is elpityeredtem, pedig nem volt egy oroszlánsörényem. Az első kemó utáni 14. napon már nagyon erősen hullott, úgyhogy kedves barátnőmmel fogtuk a hajnyírót, és letoltuk kopaszra a fejem. Még a születésemkor se voltam kopasz. És kiderült, hogy innye, hát elég menő! 

Az egyik csoportban, ahol érintettek (nem használom a betegek kifejezést) osztják meg egymással a tapasztalataikat, lelki támogatást, egyszer valaki erről írt, hogy mennyire fél tőle. Mi, a csoporttagok pedig gondoltunk egyet, és megosztottuk a kopasz képeinket. Hát gyerekek! Annyi haj nélküli gyönyörű, vigyorgó nőt én még nem láttam! Mennyire ragaszkodunk úgy a "normál" életben ahhoz, hogy csak akkor vagyunk nők, ha eddig meg addig ér, meg ilyen-olyan színű a hajunk... És közben néha milyen jó lenne ezekkel nem foglalkozni...!!!??? A kopaszság egyfajta szabadság.

A hajmosás azóta egy perc se, a szárítás még kevesebb... :D A fejmasszázst nem akadályozza a hajam, a mosás-szárítás-pöndörítés pedig egyelőre nincs napirenden. 

Bár érdekes, mert azt olvastam, hogy az utolsó kemó után egy hónappal fog elkezdeni nőni újra, hát nekem most 3,5 hónappal az első kemó után már növöget. A múltkor zuhany után szárazra dörzsöltem a fejem, és annyira jól esett, hangosan meg is szólaltam: Ó, mennyire fog ez hiányozni... És ott megálltam a döbbenettől. Tényleg most azért sóhajtottam, hogy mennyire jó a kopaszság? Hogy ennek lehet előnye? Hogy ezt lehet élvezni? Hogy sajnálni fogom, amikor újra hajam lesz, és foglalkozni kell vele? Hogy majd egyszer minden újra "normális" lesz?

A hajvesztés mellett bizonyos koktéloktól (kemoterápia) a szemöldök, szempilla is kihull, nekem megmaradt, némileg világosabb és ritkább lett, de legalább maradt egy kis sorvezető, így amikor reggel sminkelek, nem követem el azt a hibát, hogy esetleg mérges, tűnődő vagy éppen morcos tekintetet rajzolok az arcomra. 

Műtét: A jelenlegi tervek szerint az utolsó kemótól számított 5. héten történhet a műtét. Itt több nyitott kérdés van, az alábbi szcenáriók lehetségesek: 

1. Felkelek az asztalról, és közlik, hogy nem volt szükség műtétre, mert eltűnt a tumor! Én azért ezt a lehetőséget sem engedném el. 

2. Felkelek az asztalról, és egy kisebb heg lesz a mellemen. 

3. Felkelek az asztalról, és egy nagyobb heg lesz a mellemen. 

4. Felkelek az asztalról, és a tumort tartalmazó mellemből a mirigyállomány hiányzik, és egy behelyezett expander figyel onnan. Ez arra szolgál, hogy a külső részt megtartsa a szilikon behelyezése előtt. Mivel a cél, hogy a két mell azért hasonlítson egymásra, ezt általában két újabb műtét követi, de persze ez is, mint minden, mindenkinél egyedi. Kérdezze kezelőorvosát és gyógyszerészét... 

5. Felkelek az asztalról, és a mellemnek hűlt helye. 

Hát most kicsit leírva ez az utolsó pont sokkoló lehet, de ha olvasod ezt a blogot, akkor kábé fel vagy készülve rá, hogy nem habos lányregényt írok. Tavaly megfogalmaztam magamnak, hogy a félelmeim soha többé nem tartanak vissza semmitől. Hát kaptam is feladatot... 

Nyilván az első három az, amit most még aggyal fel tudok fogni, de a többi is benne van a pakliban. Ígérem, amint felkelek majd, ha nem is az első dolgom lesz, de mindenképp hírt adok majd magamról!

Mi történik a műtét után? Egyelőre nem tudom. Eddig még nem látok, és az orvosok sem. Megvárjuk a 8. kezelés végét, gondolom, lesz újabb mammográfia, ahol megnézzük, hogy mennyit csökkentek a tumorok. Hogy kell-e sugárkezelés vagy esetleg további kemó, az majd akkor fog kiderülni. 

Hormonterápia: ettől -bevallom- a legjobban fázom. Rengeteg mellrák típus van, ösztrogén és nem ösztrogén indíttatású. Amikor az előbbi indítja el a sejtek osztódását, akkor ezeket gátolják meg tablettával vagy injekcióval öt éven keresztül (!!!). Ez tulajdonképpen egy mesterséges menopauza. Hátrányai: hőhullámokat okoz, leállítja a menstruációt és csökkenti a libidót. Még sose volt ilyenem, de azért az utolsónál felszaladt a szemöldököm...

Tehát ez azt jelenti, hogy két válás után, úgy hogy nem lehetett gyerekem, keresztülmegyek egy mellrákon, kihullik a hajam, az egész életem felfordul 42 éves koromban, és még a szexről is le kell mondanom???!!! 

Tudom, sokan ilyenkor azt gondolják, hogy oké, de legalább élsz, meg ezzel lehet együtt élni. Persze. Lehet. Egy malaccal is lehet együtt élni egy szarral teli akolban. De ki akarná ezt? 

Szóval ezzel még van dolgom, feldolgoznivalóm, de mivel ezt a blogot legfőképpen magamnak írom, ezért természetes számomra, hogy ezt sem tabusítom. 

Egy barátnőm nemrég hívott egy gyógyító alkalomra, ahol jön egy ember, aki Isten gyógyító erejével működik, és csodák követik. Én abszolút nem vetem el, sőt hiszek Istenben, a gyógyításban meg pláne. És egyből az a végtelenül érdekes érzés furakodott belém, hogy ha én oda elmegyek, és én ott hipp-hopp meggyógyulok, akkor vajon be tudom-e fejezni ezt a tanulási folyamatot, amit erre az útra kaptam/vállaltam. Hogy akarom-e én, hogy varázsütésre meggyógyuljak, és hajlandó lennék-e kiengedni ezt a flow állapotot magamból, amiben benne vagyok azóta, hogy ott ültem a doki várójában. Meg is döbbentem, ugyanakkor azt is érzem, hogy mennyire túlmutat rajtam ez a sztori, mert bár elsőként magammal foglalkozom már, de érzem, látom, minden egyes nap tapasztalom, hogy van ez a helyzet, ami így hat rám, ahogy, amit én így tudok megélni, és ez másoknak hihetetlen csoda és fénysugár a sötétben.

És nem azoknak, akik maguk is érintettek, hanem mindenki másnak! És valljuk be, hogy amikor valaki tök egészséges, és azon görcsöl, hogy a cipője sarka letört, vagy kettest visz haza a gyerek, és ezen stresszel, küzd napokig, évekig, cűgöli magával ezt, mert nem tudja letenni, és találkozik velem, és én úgy tudok erről beszélni, hogy a legnagyobb csoda az életemben, akkor azért általában látom az átértékelés döbbenetét az arcokon. És persze, fontos, hogy a gyereket majd felvegyék a suliba, meg épp egy tárgyalásra menet tud letörni az a rohadt cipősarok, de holnap vagy egy év múlva már ezek nem lesznek fontosak. És mennyire meg tudjuk saját magunknak nehezíteni az életünket ezekkel a kis piszlicsáré szarokkal, amikről azt hisszük, hogy fontosak és jelentőségteljesek. És közben elfelejtünk élni.

És amikor ennek vége lesz nálam, és kijelentem, sőt papírom lesz róla, hogy meggyógyultam, akkor ezeket magammal akarom vinni. Magammal akarom vinni azt, hogy mennyi jó történt velem ezekben a hónapokban. Mennyi szeretet áradt felém minden irányból. Mennyi mindent tanultam, fejlődtem, engedtem el, tettem le, ami már nem szolgált engem: tévhitek, berögződöttségek, korlátozó hiedelmek, félelmek, bűntudat, kárhoztatás, a "nem vagyok elég jó" érzése.

És ezért van bennem ez a kis hang, aki kérdezi: biztosan akarnád-e azt, hogy meggyógyulj egy szempillantás alatt? 

Mert ezeket az élményeket én csak most ebben a fejezetben tudom átélni. Nem véletlenül jött ez a feladat nekem. És rendes tanulóként végig akarom olvasni ezt a könyvet, és a végén ötösre akarok felelni belőle. Akkor is, ha a fejemet nullásra kellett letolni, akkor is, ha napokig nem tudtam enni a rosszulléttől, akkor is, ha a már számtalan tűszúrás nyoma látszik a bőrömön, akkor is, ha egy heg lesz a mellemen, amikor felébredek a műtét után. 

Mert azt fogom mondani: megérte. Mert megtanultam, amit egyébként sosem tanultam volna meg: hogy elfogadjam és szeressem önmagam. Hogy az, ami bennem van, és csak ennek köszönhetően tudott felszínre jönni, az a bennem lévő rengeteg ajándék, tálentum, tehetség, áldás másokat is inspirálhat.