Ezelőtt, de még szerintem ezután is tudom hülyén érezni magam, ha valamilyen betegséggel, gyásszal találkozom. Mit mondjak? Mit ne mondjak? Hogy tudok segíteni? Azzal segítek, ha felhívom? Azzal segítek, ha békén hagyom? Most azokat gyűjtöttem össze, amik nekem segítettek.

Az első vizsgálat után, amikor még nem volt diagnózisom, de 100%-ig biztos voltam benne, hogy mellrák lesz a papíromra írva, két kérdés motoszkált bennem: 

1. Mi a f@sz lesz most?

2. Mit tanulok belőle?

Tényleg olyan volt, mint a filmekben: lelassult az idő.

Ott jelentőségét veszítette minden, amit fontosnak hittem. Amit fontosabbnak hittem a saját lelki és testi egészségemnél. Egyszerűen tükröt tartott elém, és azt mondta: Most pedig belenézel, és meglátod, milyen értékes is vagy. És addig nem engedlek el, amíg ezt el nem ismered.

Szépen lassan jönnek a válaszok, lépésenként haladok a gyógyulás felé, ami nem csak a kezeléseket és a testi gyógyulást jelentik, hanem a lelki/szellemi fejlődést is. Nyugi, nem megyek át "spiribe", de az egyik korábbi bejegyzésemben sikerült leírnom egy ütős mondatot: Akkor kezdtem el meggyógyulni, amikor beteg lettem. 

Az év végén/elején mindenki, aki némileg is figyel magára, összegzi az évet, velem sincs ez másként. A gyógyulásom tulajdonképpen a tavalyi év elején, sőt 2022. szeptemberében kezdődött, amikor elkezdtem a főiskolai coaching tanulmányaimat. Azt gondoltam, hurrá, megtanulom, lesz papírom, mehetek. Aha. Egymáson gyakoroltunk, és bizony jöttek elő szépen a megoldandó feladatok. Szép lassan kezdtem meglátni, mennyi mindent fedtem el, amivel nem voltam hajlandó foglalkozni, pedig kellett volna. De hát ilyen az ember, mindent csinál, csak azt nem, amit kellene. Elfoglaltam magam, csak hogy ne kelljen megküzdenem. Szerintem ilyenkor Isten néz, kicsit nevetgél az angyalokkal, aztán engedi, hogy eszméljünk, amikor már megértünk rá. Amikor már ott tartunk, hogy szembe tudunk vele nézni, mert van rá erőnk, idegpályánk, támogató, segítő baráti, családi közegünk, bármink, ami kell hozzá.

Szeptemberben mentem orvoshoz, majd a szülinapom előtt 2 nappal kaptam a diagnózist. Egy barátom szülinapi buliját még segítettem koordinálni, aztán mentem a sebészhez az első konzultációra. Közben dolgoztam, és minden a normális kerékvágásban történt, megfűszerezve azzal, hogy el kellett mondanom a rokonaimnak, barátaimnak, kollégáimnak, később az ügyfeleimnek is. Sokan értetlenül néztek rám, tudni kell rólam, hogy elég fekete humorom van, és többen azt hitték, viccelődök. 

Sokféleképpen reagáltak, volt, aki sírt, volt, aki egyszerűen csak a nyakamba borult. Sokszor erősebb voltam én, mint az, aki éppen hallotta a "szörnyű hírt". Én azért viszonylag gyorsan eljutottam addig, hogy nekem erre szükségem volt (tudom, ezt durva így leírni és olvasni, megyek is terápiára januárban...)!

Az első megdöbbenés után viszont az alábbiakkal segíthetsz annak az ismerősödnek, aki ilyen vagy hasonló helyzetbe kerül (legalábbis nekem ezek váltak be). De akár meg is lehet kérdezni: Mivel tehetném jobbá a napod? Mihez lenne kedved?

- Tényszerűség.
Oké, bakker, ez nem jó, de most ez a helyzet. Mi a következő lépés? Ezzel máris kimozdítod magad és a szeretett személyt a jelenből, és továbblököd a megoldás felé. Van, akinek több, van, akinek kevesebb idő kell arra, hogy megélje a szomorúságot, de nem cél, hogy beleragadjon. A "Miért történik ez velem?" mondat az égvilágon semmire nem jó. A "Mit tanulhatok belőle?" kérdés viszont nagyon hasznos lehet. Nekem ez magától jött, de elképzelhető, hogy neked kell megkérdezned a nehéz helyzetbe került ismerősödtől vagy éppen magadtól.

- Egy ölelés.
Fura érzés, hogy akármennyien támogatnak, mégis egyedül kell ezzel a helyzettel együtt élnem. Egy ölelésben viszont benne van a közelség, a támogatás, az érzés, hogy megtart valaki, ha csak néhány másodpercig is. Hogy mellettem állnak, hogy van kire támaszkodnom, hogy ha szükségem van rá, nagyon sok erő van ebben!

- Élmények.
"Mert én annyi mindent nem szerettem még..." Ez a dal is felcsendült bennem ott az ágy szélén a jövőmön merengve. Mennyi mindent hagytam ki a munka miatt, vagy azért, mert másokat fontosabbnak tartottam magamnál. Mennyi helyre nem utaztam el, mennyi színházi előadást nem láttam, mennyi könyvet nem olvastam még el. Azóta rengeteg élményt igyekszem gyűjteni, mert elhatároztam, hogy minden napban találok (teremtek) valami jót, szépet, amire jó lesz visszaemlékezni. Ha itt a vége a dalnak, akkor az utolsó leheletemig eljutva meg akarom tölteni a napjaimat a legjobb dolgokkal, mert akkor úgy csukom le a szemem, hogy végre éltem, és ami még addig maradt, azt kihasználtam. Ha meg továbbenged a Nagy Játékvezető, akkor már egy új gondolkodásmódban működve élek tovább, nem pedig a pálya szélén a kispadon, és nem akkor kell megváltoznom, vagy újra elkezdeni élni, amikor újra egészséges leszek.
Ezt a gondolatot egyébként a Salátakirálynak becézett Gazsi Zoltántól hallottam egy podcast-ben. Illetve a felesége mondta: Ez az életünk. Tehát ne azt várjam, hogy majd amikor újra egészséges leszek, akkor majd folytatom az életet, hanem addig, amíg ez történik velem, éljek, szeressek, nevessek. (Ezúton is köszönöm ezt az életre szóló jótanácsot! Én már megfogadtam!) A bejegyzés végén néhány fotós illusztrációt gyűjtöttem össze az eddigi élményekről.

Fontos! A program közben nézegesd a barátod, hogy evett-e, ivott-e, esetleg van-e szüksége némi pihenésre, nem fázik-e. Apró dolgok ezek, mégis fontosak, hogy tényleg jól érezze magát!

- Humor.
Nagyon fontos! Kérdezd meg, mitől érezné jobban magát! Dumaszínház? Vígjáték a moziban vagy otthon a TV-ben? Vidd el, nézd meg vele! Társasozás? Bármi jó, amitől jobb lesz a kedve! És amivel a figyelmét el tudod magáról terelni magáról, a bajáról, még ha csak néhány óráig is.

- Segítség. 
Konkrét segítségre gondolok. A kezelés után engem például haza szoktak vinni a barátaim. Eljönnek értem, bepattanok az autóba, és ott vannak velem egy pár órát. Először én se tudtam, milyen mellékhatások lesznek, így jobban éreztem magam, ha ott volt velem valaki, ha szükségem lenne bármire. Pár óra elteltével viszont elfáradok, rosszul is leszek, akkor már teher, ha bárki ott van, ott és akkor már jobb, ha egyedül vagyok.

Segítség az is, ha mondjuk megkérdezed, mit enne, inna szívesen. A szomszédasszonyom egyszer egy nagy tál levessel és egy tányér palacsintával kopogtatott be, na azóta a palacsinta szinte állandó gyógyszerem. A kezelés hetében az evés és az ivás necces, de amikor már tudok enni, akkor jó, ha nem nekem kell megfőznöm, gyengeséggel társulnak a mellékhatások, nem tudok a konyhában álldogálni, ráadásul a szagokat sem bírom annyira, így mondjuk nem örülnék, ha egy pacalpörköltet vagy halászlevet kezdene valaki főzni nálam. Szerintem egy gyenge húslevessel nem lehet mellélőni. Ez a gondoskodás aranyat érhet!

Segítség például az is, ha átmész hozzá elmosogatni, vagy megsétáltatod a kutyáját, vagy elhozod autóval a munkahelyéről. A barátnőm bevásárolt nálam, kivitte a kutyát, bepakolt a mosogatógépbe. Pici dolgok, de baromi sokat számít, amikor mondjuk még dolgozom is, és amíg régen vígan megcsináltam mindent, addig most még abba is el tudok fáradni, hogy hazametrózok. 

A betegséget nem választja magának az ember. Bárkivel bármikor megtörténhet. A jó általános egészségi és lelkiállapot viszont nagy mértékben hozzá tud járulni ahhoz, hogy gyorsabban gyógyuljunk, jobban bírjuk a kezeléseket. Ezért jó tehát, ha odafigyelünk magunkra, mert ha beüt a krach, akkor például egy tökéletes laboreredményt nálam a kemó sem annyira befolyásol.

- Sport.
Sosem sportoltam. Nem tartottam fontosnak, nem volt rá időm, lusta voltam. Az orvosom most csak a sétát és a jógát engedi, és hát egészen véletlenül (haha!) az egyik főiskolai tanárom jógaoktató lett. Azóta járok, és szerintem elmondhatom, hogy megszokássá vált. Nagyon hálás vagyok ezért is! Ha 10 évvel ezelőtt elkezdtem volna, a napi szintű stresszt biztosan jobban oldotta volna belőlem, és ha belegondolsz, egy műtétből könnyebben felépül az, akinek az izmai edzettek, 

- Diéta/egészséges étkezés.
Tavaly előtt, vagyis 2022. novemberében dietetikussal együttműködve kezdtem egy étrend szerint étkezni. 18 kilót adtam le, minden laborleletemet helyrepattintottam. Valószínűleg ennek köszönhetem, hogy a kemó utáni/előtti eredményeim is tökéletesek, és az általános közérzetem is nagyon jó. A kezelések hete nyilván nehéz, de utána 2 hétig, a következő kezelésig a fáradtságot leszámítva a világon semmi bajom nincs. Most épp mindenki hullik ki mellőlem a covid, nátha és egyebek miatt, szoktam is viccesen mondani, hogy én vagyok a legegészségesebb. 

- Kapcsolatok.
A mókuskerékben hajlamosak vagyunk mindent hátrahagyni, alárendelni a munkának, az "életnek" mindent, és elfeledkezni a barátainkról. Ápold a kapcsolatot a barátaiddal, mert nehéz helyzetekben számíthatsz rájuk. Én például sajnos nem vagyok jó barát a szónak abban az értelmében, hogy nem hívogatom fel naponta az ismerőseimet. De ha segítségre van szükségük, azonnal ott vagyok. Most én kérek segítséget, és arra jöttem rá, hogy mindenki szívesen segít. Olyanok ajánlják fel a segítségüket, akik nem is feltétlenül annyira közeliek, például szomszédok, ügyfelek (!), szinte ismeretlenek. Ráadásul sokkal szorosabb kapcsolatom lett a tesómmal, barátaimmal, és ezért nagyon hálás vagyok!

Élj és élvezd az életet! Szerezz élményeket!
Mivel nagyon sokat dolgoztam, nemet mondtam az életre. (Pont az Igenember című film megy a tévében, és pont erről van szó!!!) :D 

Nemet mondtam az utazásra, a találkozásokra, könnyebb volt lemondani, mint elmenni, fáradt voltam, nehéz, motiválatlan. Motivációt azt most kaptam: élni és megélni és átélni akarok minden jót, szépet, akármennyi időt is töltök még itt a földön. Meg akarom tölteni minden napomat jóval, széppel, vidámsággal, nevetéssel, zenével, művészettel, élményekkel, barátokkal!

Szilveszter napján a Balatonnál:

Dumaszínházban egy nevetős délutánon:

Hollókőn a szüreti fesztiválon:

Adventi készülődés otthon, harmónia megteremtése:

Viktoria Marion festőművész barátnőm kiállítása:

Garden of Lights:

Egy kedves kolléganőm ajándéka volt ez a pulcsi: 

Egy barátnőmmel kávézós élmény a Ritz-Carltonban, miután körbejártuk a karácsonyi vásárt a Bazilikánál. Jó beszélgetés egy gyönyörű helyen. Amit ebből tanultam: időnként be kell ülni egy fancy helyre, hogy érezzük, hogy nekünk is jár a legjobb!

Egy kis nevetés sosem árt, kedves illusztráció arról, hogy a barátok a legnehezebb helyzetben is mellettünk állnak! :D 

Egyik drága kolléganőm/barátnőm elrabolt, és a Sződligeti Varázslatos Tündérlakba vitt el, ahol ráadásul tündérszárnyat adtak rám, amit a kis benti séta alatt végig hordanom kellett, utána pedig Veresegyházon kávéztunk, sütiztünk egy gyönyörű kis helyen, tóra néző kilátással:

Sződligetről hazafelé megálltunk még egy karácsonyi boltban, az éppen elfutó fekete kutya viszont nem a Zordó! :D