4 és fél hónapja tanulom magam. Ott, akkor megálltam. Körbenéztem, és azon tűnődöm, hogy jutottam én oda? Ahová soha nem akartam. Mennyi terhet hagytam magamra tenni, és cipeltem, mert elhittem, hogy így kell. Mert mindenki így él, mert ennyi jutott. Levágtam magamról mindent, hogy megfeleljek, és szép csendben elszürkültem. Dobozba kényszerítettem saját magam.

Aztán jött ez a fénylény, amitől mindenki retteg, és kiderült, hogy olyan ajtót mutat, amin mindig is kopogtattam, de olyan halkan, hogy sose nyílt ki.

Most már dörömbölök, rugdosom, nekifeszülök, néha folyik a könnyem. És résnyire nyílt, majd kitárult, és árad rám a fénye. Még nem léptem be, csak épp bedugtam a lábujjam. Még kapaszkodok az ajtófélfába.

És ti, akik itt vagytok, és sokan, akikkel "véletlenül" összefutok, tolnak-húznak befelé.

És én be akarok lépni. Sőt, ugrani! Már épp rugaszkodásban vagyok...