Picit rendhagyó bejegyzés következik, talán annyira nem is illik bele a témába, de elképzelhető, hogy mégis. 

Elkezdtem a terápiát egy pszichológussal, hétfőn volt az első ülésünk. Meséltem neki magamról, miért vagyok ott, milyen önismereti utat jártam be, mióta megkaptam a diagnózist. Azt kérte, amikor megbeszéltük az időpontot, hogy készüljek egy kérdéssel. A következő kérdést vittem:

Tudjátok biztosan, hogy én nem összetörtem a hír hallatára, hanem egy egyestés kiadós sírás után mint a griffmadár a hamvaiból, feltámadtam és erőre kaptam, sőt még azt is merészeltem mondani, hogy nekem erre szükségem volt!

Erre ő egyszerűen annyit mondott: traumás növekedés. Hm. Érdekes. Tehát nem én vagyok az első a világegyetemben, akinél ez bekövetkezett. Beszélgettünk még, és kb. 10 perc múlva megkérdezte: Egyébként miért jött el hozzám? 

Picit szürreális is volt, de nagyot nevettem. És egész egyszerűen csak annyit mondtam, hogy a mellrák pszichoszomatikus kiváltó okait szeretném feloldani. Tudjátok, erről már írtam korábban egy bejegyzést, hogy melyek is ezek. 

Az utóbbi napokban viszont ami leginkább foglalkoztat, az a párkapcsolati kudarc. Rólam azt kell tudni, hogy 100 vagy inkább 120%-kal tudok szeretni. Ha szeretek valakit, akkor érte égek, érte élek, neki mindent meg akarok adni, kímélem, mindent megteszek érte, mindent odaadok neki, mindent előteremtek a számára. Hogy ő szeretve érezze magát. 

És magamnak pedig semmit sem adok. 

Mert nem is tudtam igazán, hogy nekem mire van szükségem! Ha most megkérdezné valaki, hogy milyen párkapcsolat lenne számomra az ideális, talán egy-két dolog feljönne bennem, de leginkább hebegnék.

Nagy felismerés volt, már erről is írtam, hogy tavalyi év elején a coachképzésen az érték-háromszög feladatban a kedvességet választottam, hirtelen más nem is jutott eszembe, most már tudom, hogy a Mindenség tolta az arcomba. És ott jöttem rá, hogy mindenkihez kedves voltam, hozzám azért viszonylag mindenki kedves, de magamhoz SOHA NEM voltam kedves. Azóta ebben nagyon sokat fejlődtem, de naponta tanulom, és figyelmeztetnem is kell magam rá újra és újra. 

Mostanában (egy-két hete) sokat foglalkozom a tudatossággal. Rengeteg beszélgetést hallgatok erről, egy programba is belekezdtem. És ma sikerült megfogalmaznom, mi a "baj" velem: 

Én nem tudok a hagyományos párkapcsolatban jól funkcionálni. Mert annyi energiát teszek bele abba, hogy fenntartsam azt, ami nem én vagyok, hogy nem jut időm magamra, elszürkülök, eltűnök, egyszerűen haldoklom benne. (Most jelenleg ez az álláspontom, lehet, hogy 2 hónap múlva már teljesen mást fogok gondolni erről.) De azt tudom, hogy én bizony igaznak hittem el mindent, azt is, ami rosszul működött. Igaznak hittem el, hogy kell egy férj. Igaznak hittem, hogy egy nő csak feleség lehet. Igaznak hittem el, hogy csak akkor vagyok ember, ha házasságban élek. Hogy egy kapcsolat csak házasságban teljesedhet ki. Hogy csak akkor lehetek boldog, és csak akkor működhetek jól, ha este elkészítem a férjem másnapi ebédjét, bevásárolok, főzök vacsorát, takarítom a lakást, látogatjuk a családját, öltöztetem, megvarrom a zokniját, és még sorolhatnám. És így éltem. A legjobb voltam benne. De közben elfelejtettem élni. 

Egyszerűen mindent megtettem érte, valószínűleg azért is, hogy ne kelljen észrevennem, mennyire szükségem lenne saját magammal való törődésre. Elhittem, hogy ennyi az élet, ennyi jutott, én már így fogom leélni az életemet, nincs más út, minek is vágynék másra, hát ez a normális, miért nem tudok én ennek örülni, ebben boldog lenni, ebben kiteljesedni. Mindig kérdeztem is: Mi a bajom? Hát nem rossz ember, nem ver meg, megélünk, elmegyünk ide-oda, más összetenné a kezét-lábát, ha lenne egyáltalán férje, és ilyen férje lenne, milyen jó ember, mennyi mindent megtesz értem.

Dr. Máté Gábor - Normális vagy című könyvéből:

Aztán néhány hete ráeszméltem egy igen fontos pontra: én mindent megtettem, 120%-osan szerettem. De valaha megkérdeztem őt, hogy szeretné-e, hogy én 120%-osan szeressem? Jól szeretem, ha 120%-osan szeretem? És rádöbbentem, hogy bizony soha nem kérdeztem meg. Ő meg csóri nem értette, de nem kérdezte meg, hogy ez jó neked így, asszony? Semmilyen tudatosságom nem volt a saját igényeimet illetően. Egyszerűen nem jól szerettem - és ez a mondat a képzeletbeli óriásplakátomról üvöltött le villogó kétméteres betűkkel.

2023. nyarán megbeszéltük a férjemmel, hogy elválunk. A legnagyobb barátságban, szeretetben és egyetértésben levéve a gyűrűnket, akkor azt mondtam, én soha többet nem házasodok, nem költözök össze senkivel, és nem lesz közös kassza! Legalábbis addig nem, amíg rá nem jövök, hogy nekem mire van szükségem egy kapcsolatban, és mi az, amit adni szeretnék. 

És életemben először eljött az idő, hogy mindazt a gondoskodást, amit valaki másnak adtam magam helyett, azt saját magamnak adhatom. A mellrák egyébként erre tanít leginkább, hogy önmagamat szeressem, kényeztessem az testem és az elmém. Hogy megadjam mindazt magamnak, amit eddig másoknak úgy adtam, hogy valójában ők ezt nem is kérték. Konkrétan lapátoltam ki az ablakon. Adtam, adtam, elfáradtam, szóltam, hogy ez nem jó, adtam-adtam, kiégtem, szóltam, adtam-adtam, és aztán borult a bili. Először az első házasságomban, ami közel 12 évig tartott, most pedig a másodikban, ami közel 8 év közös évet jelentett. Hát csoda, hogy elszürkültem? Csoda, hogy haldokoltam benne? És ne értse félre senki, nem volt rossz életem... De nem az én számomra megfelelő élet volt ez. Egyik kapcsolatban sem. És ez a félreműködés az, ami ebben a mellrákban megnyilvánul. Néha viccesen szoktam mondani (bocs, férjeim!), hogy két férjem volt és két tumor köszönt be. De valahol ez egyáltalán nem is biztos, hogy vicc. De nem ők tehetnek róla, hiszen elfogadták, amit adtam, valószínűleg ők sem láttak más sémát, azt látták, hogy szívesen adom, így működöm, hát legyen, akkor adjad. Elképzelhető, hogy nem voltunk érettek, vagy csak nem akartuk látni, tulajdonképpen mindegy is. 

Ez a helyzet most van, de én tanulni akarok belőle, ahogy ezt szeptember 4-én, az ágy szélén ülve, patakzó könnyekkel a bennem dörömbölő kérdést hallgattam: Mit fogok ebből tanulni? Ezt mindenképpen. És ezért vagyok hálás ennek a mellrák-diagnózisnak, mert én olyan szépen működtem volna félre továbbra is a következő, vagy az azutáni kapcsolatomban, és egész életemben, hogy csak na! 

Most viszont azt gondolom (és lehet, hogy ez két hét múlva megváltozik), hogy egyedüllétre vágyom. Sosem éltem még egyedül. Meg kell találnom az én saját középpontomat, és le kell bontanom, el kell engednem minden olyan hamis berögződést, tévhitet, korlátozó hiedelmet, ami a párkapcsolattal összefüggően élt bennem, és abszolút igazságnak hittem el. 

És még egy érdekes gondolatot hadd hozzak be ide: 
Mindig próbálkoztam valamilyen vállalkozással, apró biznisszel. Általában nagy volt az ötlet, hatalmas a lelkesedés, beleéltem magam, elkezdtem a megvalósítást, de mielőtt elindultam volna, megálltam. (Ma, 2024. január 11-én már látom, miért történt ez.) De elképzelhető, hogy azért is történt, mert én azt a 120%-ot mind a kapcsolataimnak adtam. És az az ablakon kilapátolt energia építette volna az életemet, a vállalkozásomat. Csak úgy kiküldöm a kérdést: mi lett volna, ha ezt az energiát önmagam szeretetére és a vállalkozásom építésére fordítottam volna? Hol lennék most? Csak költői kérdés, így történt, változtatni utólag már nem lehet rajta. De ezen felismerések után választhatom a másik lehetőséget. Választhatom magamat. És nem hiszem, hogy az ötleteimmel volt a baj. Vagy a kivitelezéssel. Egész egyszerűen azzal volt a baj, azt rontottam el, hogy nem magamat választottam. Mert ezt önzésnek gondoltam. És mivel máshová szórtam szét az energiámat, ezért nem maradt már arra, hogy ez a bennem lévő tehetség, érték, ajándék meg tudjon nyilvánulni egy csodálatos teremtésben, és boldog életben, egy sikeres vállalkozásban.

Jogos lehet a kérdés: félek-e kapcsolatot kezdeni valakivel később? Nem. De az nem most lesz. Először magamat kell rendbe tennem, meg kell ragasztanom az eltört részeimet, meg kell látnom, hogyan kell úgy szeretni, hogy ne haljak bele, hogy mire van szükségem, és mennyit akarok és tudok majd adni. Félek az egyedülléttől? Nem. Mert nem vagyok egyedül. Mert nem vagyok magányos. Mert csodálatos barátok vesznek körül. Mert az önmagam megismerése most nem egy olyan érzés, hogy Úristen, mi fog kihullani a szekrényből?!, hanem egy örömteli felfedezés lesz.

Ebben Hale Dwoskin: A Sedona módszer című könyve lesz a segítségemre elsőként, amely az elengedés módszeréről szól. Az érzelmek elfojtása, a nőiségem háttérbe szorítása, a ki nem mondott dolgok járultak hozzá, hogy szépen növekedjen bennem valami rosszul működő sejt. De tudjátok mit? Én hálás vagyok neki. Mert ha nem jön a mellrák, úgy éltem volna le az életem, hogy mindvégig azt kérdezem magamtól: tényleg ennyi csak az élet? 

Epres Pannit volt szerencsém pár hete látni, hallani a Momentán-társulat egyik előadásán interjúalanyként. Az ő egyik gondolata volt, és ott el is eredtek a könnyeim:

A legrosszabb dologban is van valami jó.

Én meg vagyok győződve arról, hogy semmi sem abszolút rossz, és semmi sem abszolút jó. De ami a legnagyobb áldás, hogy van választásom, hogy hogyan nézek rá, miként értelmezem, mit kezdek vele, mit veszek ki belőle, és hogyan köszönök el tőle. És én úgy szeretnék a mellráktól elköszönni (nemsokára a 6. kemoterápiát kapom a 8-ból), hogy: Köszi, hogy itt voltál! Sokat tanultam tőled. Remélem, soha többet nem találkozunk, de mindig emlékezni fogok rád, és arra, amit tanítottál nekem magamról!

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a bejegyzést! Nagy önfelismerésekben vagyok, tehát elképzelhető, hogy lesz még ilyen és hasonló bejegyzés, de mivel legfőképpen magamnak írom ezt a blogot, meg is engedem magamnak, hogy legyen ilyen! Ha úgy gondolod, hogy hasznos lenne valakinek, akit ismersz, küldd el neki, oszd meg vele!