Számomra nagyon érdekes megtapasztalás volt ez a mellrák-kérdéskör. Van egy csodálatos tulajdonságom (na jó, nem egy, de ez tuti csodálatos), mégpedig hogy a rossz dolgokat egy idő után elfelejtem. Vagy kiveti az agyam magából. Vagy elnyomom, régi rossz szokás szerint, de az utóbbi egy évben annyiféle terápián voltam, merem azt hinni, hogy tényleg csak elhalványulnak. 

Jött ez a két tumor, és fordított egy jó nagyot az életem menetén. Előtte csak álltam, és azt kérdezgettem: Tényleg ennyi? 

Aztán rájövök, hogy az utóbbi évben egyszer sem éreztem rossznak azt, ami velem történik. Tudom, hogy fura, és sokszor én éreztem magam kellemetlenül emiatt, de aztán rájöttem, én nem akarom többé kellemetlenül érezni magam azért, mert mások kellemetlenül érzik magukat miattam vagy saját maguk miatt. Nem az én dolgom. Az én dolgom az, hogy én a lehető legjobbat hozzam ki az életemből. 

Számomra egy tanulási folyamat volt, egy figyelmeztető jelzés, egy csodákkal teli év. 

A múltkor egy ismerősöm azt írta, hogy látta a nyilvános felületeimen, hogy "Baj volt". Én meg azt gondolom, hogy a baj nem biztos, hogy baj, inkább egy lehetőség. És amit megtanultam az utóbbi hónapokban: mindenre lehet más nézőpontból nézni. A legrosszabb dolgokra is. Mert nem az lesz boldog, aki a sok szaron sopánkodik. Hanem az, aki feláll, leporolja magát, hátrébb lép, és távolabbról ránéz a helyzetre. Ezt egy kollégámtól tanultam meg, akinek annyira csavart, fifikás agya van, mindig is irigyeltem tőle. Hogy nem a megszokottból működik, hanem ki tud nézni a tálból, egy lépéssel jobbra lép, és egy másik utat, kaput vesz észre. És kértem, hogy ezt megtanulhassam és tádáááám... Jött a mellrák. Hát kell ennél jobb lecke??? :D :D :D 

Tavaly ilyenkor a 2. kemoterápiámon voltam túl, már kopasz voltam, és talán már megvolt a kedvenc rózsaszín parókám is. Ó, imádtam abban jampizni... 

Engem, mintha ez a mellrák valahogy kiszabadított volna a magamra erőltetett, számomra nem releváns, nem működő szerepeimből, amibe 20 évig próbáltam beleszuszakolni magam. Jó feleség, jó anya (ami végül nem lehettem), jó gyereke anyukámnak, jó szomszéd, jó alkalmazott, jó "katona"... Én meg nem voltam benne sehol. Félreértés ne essék, nem volt rossz életem, de nem voltam boldog, és most már látom: mindig lehet jobb... Szóval hála az Access Conciousness-nek, fel tudom tenni a kérdést: Hogyan lehet ez még ennél is sokkal jobb?