Nem tudom, te hiszel-e a csodákban, de ha elolvasod ezt a bejegyzést, remélem, közelebb kerülsz ahhoz, hogy higgy bennük!
2023. szeptemberében kitapintottam egy csomót a mellemben, másnap már ultrahanggal és mammográfiával vizsgáltak. Két héttel később már minden ilyenkor szükséges vizsgálaton túl voltam. Három héttel később pedig már a diagnózis tudatában kértem időpontot Kékgolyóba, ahogy mindenki hívja az Országos Onkológiai Intézetet.
Mi ebben a csoda? Egyrészt hálás vagyok, amiért magánúton tudtam minden vizsgálatot elvégeztetni, és nagyon gyorsan történtek az események. A diagnózistól számítva a protokoll szerint kötelező 1 hónapon belül elkezdeni a kezelést valamilyen módon (műtét, kemó, sugárkezelés, immunterápia, stb). Csoda, hogy amíg 10-15 éve egyszerűen lekapták az ember mellét, ma a sorrend: életmentés, mellmentés. Csoda, hogy a diagnózis közlésekor tudtam nevetgélni a rendelőben a doktornővel, aki egyébként hihetetlenül kedves volt. Nem ajnározó, hanem tényszerű, de nagyon kedves. Ami jó hír volt, hogy nincs áttét, semmilyen továbbterjedés, így az esélyek is nagyon jók, valószínűleg kisebb műtéti hegek, és célzott terápia vár rám.
Ott azért örökre megváltozott minden. Főleg a hozzáállásom. Fiatalabb koromban elég depresszív alkat voltam, de szerencsére 30-35 éves koromra ez rendeződött, gondolom, beálltak a hormonjaim. Szóval eléggé betojtam, mert a családomban -de csak férfiágon!!!- majdnem mindenki érintett volt, és hát el is vitte őket a betegség, így volt pár perc, amikor azt gondoltam, hogy nekem is lefújta a meccset a Nagy Játékvezető. A doktornő viszont már ott biztosított róla, hogy a hozzáállás fél siker, és nálam ezzel aztán biztosan nem lesz gond.
Csoda, hogy humorral tudom kezelni a helyzetet, és ott és akkor nevetek, ahol és amikor csak tudok. (Az előző bejegyzésben összeszedtem párat, remélem, egy-két kellemes percet szereztem vele bárkinek is!)
A legjobb orvosokhoz kerültem, és az első vizsgálattól számítva 1 hónappal és 5 nappal később már az első kemoterápiás infúzió csöpögött a karomba. A mellékhatások nem voltak olyan vészesek, ahogy azt én gondoltam, nyilván nem a legkellemesebb, kezelésenként 3-5 napom ráment a regenerálódásra, de életemben először teljesen meg tudtam engedni magamnak a pihenést, amit előtte sosem. Feketeöves túlagyalóként a pihenés sosem sem volt pihentető, mindig járt az agyam, vagy tanultam, vagy azon törtem a fejem, mit tanuljak, vagy mit kéne pihenés helyett csinálni, persze jó nagy adag lelkifurdalással, hogy miért nem azt csinálom. Hát most nem volt apelláta, a kezelésektől az agyam sem működött rendesen, szóval nem tudtam a világon semmi másra használni ezt az időt, csak a színtiszta pihenésre. Eljött az ideje, hogy ezt is megtanuljam tehát. Igen, nekem ez is csoda!
A diagnózis után azonnal utánanéztem a mellrák pszichoszomatikus okainak, mivel női ágon semmilyen hasonló nem fordult elő a családunkban. Tehát vagy lelki úton gyűjtöttem be, vagy elcseréltek a kórházban, de mivel a 4 évvel idősebb tesómmal kábé ugyanúgy nézünk ki, erre kevesebb az esély...
A gyógyszeres kezelés hetei alatt párhuzamosan elkezdtem a megoldásokat keresni, illetve inkább rátaláltam a nyitott ajtókra. Ez a nyitottság dolog fontos számomra, sok dolgot viszont elutasítottam életem korábbi történései miatt, most viszont egyszerűen kinyíltam a lehetőségekre, azok meg rám. És mindig jött valaki, aki mondott valamit, és arra gondoltam, miért ne?!
Így kerültem el családállításra, amiről persze gőzöm se volt. 2 óra néma, fullasztó sírás alatt elég sok családi traumával, elakadással szembesültem, de azonnal megtörtént az oldás is benne. Még mindig a hatása alatt vagyok, pedig már nagyjából 2 hónapra történt.
A kineziológia volt a következő lépés, amiről szintén nem tudtam semmit, csak annyit, hogy eddig nem mertem közelebb lépni hozzá. Most viszont egy "véletlen" beszélgetés során kaptam egy telefonszámot, felhívtam, és nemsokára ott is találtam magam a rendelőben. És mit ad Isten? Szinte szóról szóra megismételte azt, ami előző nap elhangzott a családállításon, és ha nem tudjátok, én se tudtam, a kineziológia egyfajta stresszoldás, így ezeket ott helyben el is kezdte oldani a szakember. Azóta rendszeresen járok, nagyon érdekes témák bukkannak fel időről-időre, és elindult szépen a gyógyulási folyamat ott is.
Rájöttem, hogy magamra is kell időt szánni, fontos, hogy szeressem magam, ajándékozzam meg magam, kérjek segítséget, fogadjam el, amit mások szívesen adnak. Ez az egyik legnehezebb leckém talán. Elkezdtem jógázni, megadni a testemnek is azt a jót, amit eddig sosem. Közben olyan olvasmányok, könyvek, tanulnivalók, cikkek, podcast-ek találtak meg, és olyan mély beszélgetéseim vannak a barátaimmal, sőt néha idegenekkel is, amik folyamatosan tágítják a látóköröm, és zsugorítják a tumorokat a mellemben. Igen, elindult a folyamat visszafelé/előrefelé - pontosan nem is tudom, mi az irány, mert egy teljesen más útra kerültem. Csoda? Szerintem igen!
4 piros színű kemó után a kezelési tervem szerint két-két másfajta kezelést javasoltak, viszont mivel másik intézményben értékelték ki a biopszia eredményét, azért az OOI-ben újra megnézték, és HER2+++ helyett HER2+-ra minősítették vissza a daganatot. Ennek jelentése: kevésbé agresszív, nem nő olyan gyorsan, és ha műtéttel eltávolítják, viszonylag ritkább esetben tér vissza. Csoda? Csoda. Egyértelműen! Egyébként az egyik kineziológiai kezelés alkalmával megkérdezte a segítőm, hogy elengedtem-e már a betegséget. Olyan friss volt még az élmény, hogy eszembe se jutott, hogy el kéne engedni. Kérte, hogy képzeljem el, milyen a betegség, és én nem egy kis gonosz, hegyes fogú szörnyecskét láttam, hanem egy emberalakot tömény fényből. És azt éreztem, hogy nem bántani jött, hanem azért, hogy segítsen elkezdeni azt az életet élni, amire születtem, megmutatni a helyes utat. (Egy korábbi bejegyzésben olvashatsz erről is, sőt, még egy versem is született erről.)
A kezelési terv tehát megváltozott, és 4 egyforma lesz a következő hetekben. Ma volt az első, és nem tudtam, mire számítsak, rosszabb, mint az eddigiek vagy ugyanolyan, esetleg enyhébb? Most, amikor ezt írom, 3:23 van hajnalban, nem tudok aludni, szerintem ki akar jönni belőlem ez az írás, és izgatott is vagyok, mert semmilyen rosszullétem nincs. Délután egy alvás, aztán kicsit felpörögtem, és forgolódás helyett inkább ide vetem "lapra", ami bennem van. Újabb csoda tehát! Nincs mellékhatás! Picit fura érzés is, ilyenkor el tud bizonytalanodni az ember: most azért működik a koktél? Ettől is gyógyulok? Különös, de azt érzem, hogy a mellékhatások már a komfortzónám része lettek, és most a váltással nekem is újra szemléletet kell váltanom. Tanulok ebből is. Igen, működik, jó lesz, nyugi!
Az elmúlt 4 hónapban hihetetlen szeretet és kegyelem vett körül a családom, a barátaim, a kollégám és még ismeretlen emberek által is. Viccesen azt szoktam mondani, hogy az ember ezt akkor érezhetné, ha ott lenne a saját temetésén. Én viszont szerencsés vagyok, mert még életemben megtudhatom, mit jelentek az embereknek. Csoda? Igen! És hihetetlenül jó érzés! Olyan támogatás és jóindulat árad felém, amit ritkán tapasztal meg az ember. Valószínűleg ez egyébként is körülvesz, csak nem vesszük észre, mert rohangálunk az életünk és saját magunk után, mint a mérgezett egér. Van, aki képes arra, hogy ezt meglássa normális körülmények között, a hétköznapokban, én viszont a nehezített kategória vagyok, nekem büdös nagy pofon kellett ahhoz, hogy feleszméljek: egy dobozba zártam saját magam, ami sem komfortos, sem vidám nem volt. De szerencsésnek érzem magam, és tulajdonképpen hálás vagyok a mellráknak azért, hogy meg akar tanítani arra, hogy az élet több ennél, és sokkal jobb is lehet, mint amit eddig hittem, gondoltam, vagy amire korlátoztam magam a hiedelmek benyelésével. A Mátrixban éltem. De követni akartam a Fehér Nyulat. És remélem, Neo leszek -vagyis új ember- ennek a furcsán izgalmas hullámvasutazásnak a végén.
Létre is hoztam a saját kis zárt facebook csoportomat a nekem szurkolóknak, ahol közvetítem, összegyűjtöm/naplózóm a velem történteket, és azt vettem észre, hogy mivel kevesebbet tudok dolgozni, annál több időm van magamra (igen, hihetetlen felismerés! :D), aktívabb vagyok, több élményt gyűjtök, és végre megengedem magamnak, hogy éljek! Erről még fogok írni egy későbbi bejegyzésben, ami valami olyasmiről fog szólni, hogy hogyan és mivel tudod támogatni a rák- vagy bármilyen betegséggel élő ismerősödet/barátodat.
Ez a blog is egy csoda számomra, mindig is nagyon szerettem írni, több próbálkozásom volt, de valahogy mindig elfáradtak a témáim. Azért remélem, egyszer ennek a sztorinak is vége lesz, amikor hivatalosan rákból gyógyultnak nyilvánítanak, de addig azért írni fogom, mert csak úgy dől belőlem kifelé. Ezúton is köszönöm, hogy rátaláltál és olvasod, és esetleg elküldöd annak, akinek szerinted érdemes lenne beleolvasnia. Talán akkor is érdekes olvasmány, ha szerencsés módon semmilyen úton-módon nem vagy érintett, mert mindig izgalmas belelátni az ismeretlenbe, és én itt azért elég őszintén írom le a velem történteket. Egyébként terápiás céllal kezdtem írni, de elkezdtek jönni a visszajelzések, ami azért nem gyengén motiváló... És ha csak egy emberhez is elér a mondanivalóm, esetleg elmegy szűrővizsgálatra, és megnyugszik, hogy semmi baja nincs, vagy esetleg időben felismerik az elváltozást, akkor időben lehet tenni is ellene! Több kolléganőm ment el egyébként mammográfiára azóta. Hiába, mellrákinfluencer lettem! :D (Sose gondoltam, hogy leírom ezt a szót valaha!!!)
És majdnem a végére hagytam a legviccesebbet, jó, legérdekesebbet: sosem éreztem ennyire nőiesnek magam! És magabiztosnak. És bátornak. És félelem nélkülinek. És le tudtam tenni azokat az apró, idegesítő tévhiteket, amikről azt hittem, az élet legfontosabb dolgai, pedig csak vitték az időt és az energiát. Nőiesnek érzem magam, pedig olyan kopasz vagyok, mint Kojak. És szép vagyok kopaszon. Pedig tartottam tőle, hogy majd 8-10 hónapig kell magam haj nélkül nézegetni, de eskü' jó belenézni a tükörbe! Ugyanúgy sminkelek, szépen öltözöm, járok manikűröshöz, nem hordok "betegkendőt" (ahogy én hívom), és egész csinos kis parókagyűjteményem van...
Januártól (ja, hát már január van!) elkezdem a terápiát is egy pszichológussal, mert úgy vagyok vele, ha már feldolgozás, gyógyulás, önsegítés, akkor ássunk a mélyére. Fájni fog? Nagyon. Hiszen a melldaganat kiváltó okai között szerepel az anyával való kapcsolat, a sikertelen gyermekvállalás, a párkapcsolatok kudarcai, egyszóval ilyen kellemes kis fincsi témák... De tavaly év elején megfogadtam, hogy a félelmeim nem tartanak többé vissza semmitől. Ezeket a témákat pedig évek óta tologatom, mert nem mertem velük szembenézni. És csak vitték az energiát, amit másra is fordíthattam volna. A félelmeink pedig meggátolnak, pedig az, amitől félünk, sőt rettegünk, kb 98%-ban sosem következik be, ergo elb@sszuk a saját örömünket a semmiért. Fölöslegesen pazaroljuk az energiánkat. Mondjuk én mindig is tartottam attól a családi minta alapján, hogy lesz valamilyen daganatos betegségem, hát most már ettől nem kell tartanom, mert bekövetkezett! :D (Remélem, ezen velem nevetsz most, kedves olvasó!)
Már írtam korábbi bejegyzésben, hogy akkor kezdtem el meggyógyulni, amikor kiderült a betegség, elég meredek mondat, de olyan hangosan dobol a fülemben, hogy többször le akarom írni. Hogy hová jutok el a végére? Már nagyon kíváncsi vagyok rá! (Ígérem, folyamatosan közvetítek majd róla! ;)
Köszönöm, hogy elolvastad, örülök, hogyha hozzászólsz, és ha esetleg kérdésed volna, (nem szakmai, mert ahhoz nem értek, hanem úgy általában a blogbejegyzések és az én mellrákkal kapcsolatos megéléseim mentén) tedd fel nyugodtan a kommentszekcióban! Például egyszer megkérdezték tőlem, hogy van-e bennem félelem. Bátor kérdés! :) Vagy honnan van ez az erőm? Vagy félek-e a haláltól? Mi a legkellemetlenebb ebben az egészben? Hogy élik meg a családtagjaim, barátaim? Tudok-e dolgozni? Milyen nehézségekkel kell szembenéznem? Mi volt a legszörnyűbb ebben a 4 hónapban? És mi volt a legjobb ebben a 4 hónapban? Kérdezz bátran! :)