A válasz: mindenen.

A humor számomra mindig is fontos volt, nincs ez másképp a mellrák diagnózisom után sem. 

Persze nem volt fáklyásmenet az első vizsgálat, amikor a doktornő arcán láttam, hogy valami nincs rendben. A rendelőből már sírva jöttem ki, egy estét végigzokogtam, mert fogalmam sem volt, mennyire súlyos, és egyáltalán mi lesz velem. Azt gondoltam, oké, szép volt ez a 42 év, de lefőtt a kávé. 

Egy barátomnak viszont örökké hálás leszek, mert azon az estén a legmélyebb pontra nyúlt le értem, és húzott ki a szomorúság, depresszió és teljes elkeseredés óceánjának mélyéből. 

Másnap felkeltem, megráztam magam, megpróbáltam némi vizes vattával lecsillapítani égő és a sírástól bucira dagadt szemhéjaimat, és azt mondtam: "Gyere, te kis rohadék, elbánok én veled!"

Onnantól fogva minden megváltozott. Nem mondom, hogy időnként nem sírok, mert a kemó utáni napokban nincs erőm álarcot viselni, nincs energiám erősnek látszani. És nem is kell. De soha nem azért sírok, mert az állapotom miatt kesergek, vagy azt kérdezgetem, miért történik ez velem. Inkább az örökbefogadott kutyás videókon.

Amikor elmondtam a barátaimnak, rokonaimnak, kollégáimnak a hírt, mindenki elszontyolodott, szóval ezek szerint valószínűleg kedvelnek! De mindenkitől azt kértem, nincs sírás, inkább meséljen egy viccet, amikor legközelebb találkozunk. De azt vettem észre, hogy inkább én vagyok az, aki felvidítja őket.

Három és fél hónap alatt viszont sokkal többet nevettem, mint előtte talán egy-két év alatt. 

Úgy kezdődött, hogy a szülinapom előtt 2 nappal mentem az eredményhirdetésre. Odafelé arra gondoltam, szegény dokik, hányszor mondhatják el a rossz hírt egy nap, vinni kellene nekik valami kis csokit... Aztán bementem a rendelőbe, ő elmondta, amit már kábé tudtam. Szeptemberi nap volt, csodásan sütött a nap, és nekem az jutott eszembe, hogy most vegyek-e télikabátot vagy már nem lesz rá szükségem. Fel is tettem a kérdést a doktornőnek, mire ő: Persze, mindenképpen! Aztán a már elhíresült mondatommal közöltem vele, hogy én mindent meg fogok tenni a gyógyulás érdekében. A mondat így hangzott (magamat idézem): ha arra van szükség a gyógyulásomhoz, hogy teliholdkor három csirke vérét kelljen kör alakban kifolyatnom, és férfiak könnyében kell megfürödnöm (bővítve azóta - a szerz.) meztelenül közönség előtt, akkor azt fogom csinálni. Ezt ő nem kérte tőlem, csak az onkológiára küldött. De azért hozzátette: Tudja, elég sok emberrel kellett már közölnöm ezt a hírt, és azt látom, hogy aki összetörik, az meghal. Hát magánál ez nem lesz probléma. Szóval ott röhögcséltünk a rendelőben, miközben közölte velem, hogy HER2+++ mellrákom van, kettő darab tumorral ráadásul. 

Onnan kijöttem, ettem egy fánkot a mekiben, ittam egy jó kávét, és írtam a főnökömnek egy üzenetet a hírrel. Jött a válasz: "Ó, banyek, nagyon sajnálom, ha valamiben tudok segíteni, szólj!" Majd 20 perccel később: "Figyelj, azt a munkát le tudod adni ma délig?" Kösz a támogatást! :D

Az egyik barátnőm férje onnantól fogva, hogy meghallotta a hírt, néhány hétig az összes üzenetet így kezdte: MELLesleg csak azt akarom mondani, hogy...

A tesóm pedig: Hugi, akkor karácsonyra most ne melltartót vegyünk neked, ugye? 

A sebészdoki, akihez a Kékgolyóban kerültem, a télikabátos kérdésemre adott választ még meg is fejelte, egyből megkedveltem: Persze, sőt, tartós tejet is vegyen nyugodtan!

És én ezeken ordítva röhögök!!! Nekem ez kell! A humor gyógyít. Ahogy a Biblia írja: A vidám szív a legjobb orvosság.

Az első vérvételen a nővérhez odaülve gondoltam, kitöltöm a csendet, és megszólaltam: Jó napot kívánok, kezdő mellrákos vagyok. (Sajnálkozva ingatta a fejét...) Mire én: Valószínűleg mellre szívtam a két volt férjemet! Na, erre úgy elkezdett nevetni, hogy azt hittem, leesik a székről! (Bocs, volt férjeim, nem hagyhattam ki!)

Talán a diagnózis után egy héttel létrehoztam egy zárt facebook csoportot a barátaimnak, hogy ne egyenként kelljen elmesélni, hogy mi van velem. Röviden csak így foglaltam össze ott a csoport létrejöttét: Ebbe a fagyikehelybe most szargombócot kaptam csoki helyett, de én azért rátolom a tejszínhabot, és megszóróm mindenféle kis színessel!

Az október eleji első kemoterápia utáni 14. napon már csomókban hullott a hajam, így a nullásgéphez folyamodtunk egy barátnőmmel. Bontottam egy üveg ProSecco-t, Gloria Gaynor I will survive című dalát csutkára tekertem, és elkezdtük felnyírni a hajam, mert mindig szerettem volna olyan vagány, Pink-éhez hasonló dögös frizkót. Persze fotóztuk is ezeket. Egy könnycseppem se gördült le. A ProSecco-t persze kihánytam, mert már nem tudja a szervezetem tolerálni az alkoholt. 

A hajvágás után meg kellett állapítanom, hogy kopaszon gyönyörű vagyok! Ezt eddig nem tudtam... Utána persze felpróbáltam az addig beszerzett kettő darab parókámat: egy kurvás szőkét és egy irodai barnát. Előbbi pontosan olyan, mint Julia Roberts parókája a Micsoda nő!-ben, amikor Vivien-ként adja el magát.

Három és fél hónap után eddig 4 kemón vagyok túl. A szemöldököm és a szempillám csodálatos módon megmaradt. A hajam néha elkezd nőni, de csak itt-ott meredezik egy-egy szál, mint amikor a nyalóka leesik a szőnyegre. Úgyhogy a nullásgéppel időnként megfésülöm a fejem. 

És hát azt senki nem mondta, hogy egyéb szőrzettől is el lehet köszönni. Vagyis a hónaljamat szerintem 2 hónapja nem borotváltam. Ez olyan, mint a patkány és a mókus esete, tudjátok, a mókusnak jobb a pr-je. Vagyis a rákos sejtek megállításán kívül olyan előnyök is akadnak, mint például hogy nem kell naponta hónaljat borotválni. Sem leszállópályát igazítani. A lábamon még próbálkozott kinőni egy darabig, de most már ott sem szükséges a borotválkozás. 

Egyszóval sem samponra, sem balzsamra, sem hajápolóra, sem fodrászra, sem hajfestékre nem költök. Sem borotvára. Masszőrhöz nem járhatok, mert a vérkeringést nem szabad serkenteni, szóval hetente spórolok egy rakat pénzt. Főleg, hogy alkoholt sem iszom. Számoltad eddig? 

Az időről nem is beszélve, hiszen hajmosás, balzsamozás, szárítás alaphangon is 20-30 perc volt, ezzel szemben a hajmosás két mozdulat, a hajszárítás szintén. Pikk-pakk kész vagyok reggelente. 

Azóta mobilhaj-díler barátnőmnek köszönhetően 6 darabosra bővül a parókáim száma, nézzük a listát: 

- kurvás szőke kleopátra

- irodai barna tarkóig érő

- rózsaszín félhosszú hullámos

- kék félhosszú hullámos

- világosbarna (szőke) ombre félhosszú

- és a fekete-fehér, de azt külön a céges bulira rendeltem (Cruella leszek)!

A fentiek alapján tehát elképzelhető, hogy a jövőben fellépéseket vállalok, netán kémkedést, mert viszonylag ritkán ismernek fel még az ismerőseim is egy-egy hajcsere után.

Persze, ha nem mosom le a sminkem zuhanyzás előtt, akkor Fester Adams-re hasonlítok leginkább: 

A kemoterápia kapcsán -amit én csak koktélparty-nak hívok, mert ott vagy 2 órát, taccsra tesznek a koktéllal, utána három napig fekszel, és a móka nem rókamentes- nem sok vicces pillanatról tudok beszámolni, de a barátaimra akkor is számíthatok. A legutóbbi előtt ezt kaptam: 

ígérem, fogok még ilyen bejegyzéseket írni, mert ha netán később kiadnám ezt az íráskupacot, akkor jó, ha össze van gyűjtve. Ugyanitt kiadót keresek. És darált mák eladó.

(Természetesen a rákbetegség nem vicc és nem játék. Lélekben azokkal vagyok, akik sorstársaim, szintén érintettek, és a családtagjaikkal is együtt érzek, mert ne feledjük, senkinek sem könnyű egy ilyen helyzet.)

Én viszont a saját helyzetemen annyit akarok poénkodni, amennyit csak lehet, és ezért nem kérek elnézést! A betegfelvételen azt mondta a hölgy: Ó, hát maga viccelődhet! Na, fogd meg a söröm!

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a bejegyzést. Ha tetszett, és arra méltónak találod, oszd meg olyannal, akinek szüksége lehet rá!