Elfogadni nekem mindig nehezen ment.

Most itt vagyok ebben a helyzetben: két db tumor van a jobb mellemben. Tehetném, hogy sírva-üvöltve verem a földet, de nem sokat javítana a helyzeten. Ehelyett inkább elfogadtam, és szembenézek vele. Mert dolgom van vele. Tudom, őrültségnek tarthatják néhányan, de az eredményhirdetéstől négy nap alatt eljutottam addig, hogy nekem erre szükségem volt. Mert máskülönben sosem tanultam volna meg azokat a leckéket, amiket azóta megtanultam, és amiket még e különös utazás során meg fogok tanulni.

Az elfogadás nem egyenlő a beletörődéssel. Az eredményhirdetés napján azért paff voltam, de másnap úgy keltem fel (bucira dagadt szemekkel), hogy felveszem a kesztyűt a kis rohadék(ok) ellen. És valami olyan Istentől jövő kegyelem és szeretetáradat vesz körül azóta is, amitől még én tudom vigasztalni a körülöttem lévőket, akik megtudják, mi történik épp velem. Ha valaki megtudja a hírt, általában sajnálkozik. De mindenkit kérek: ne tegye! Ez egy fos dolog, igen, de jól kezelhető, időben észrevettem, hipersebességgel kezdődött el a kezelésem, jók a kilátások. Sírni ne sírjon senki, én sem teszem. Inkább ha találkozunk, mondjon el egy viccet, utána úgyis folytatom. Nem a mellrákon viccelődök, ebben semmi vicces nincs, tragédiák kísérik, családok esnek szét, feleségeiket vesztik el a férjek, gyerekeknek kell emiatt felnőni anya nélkül... 

Hálás vagyok, amiért időben észrevettem, jól kezelhető, kigyógyulok belőle jó eséllyel. 

De ettől függetlenül én nevetni akarok, amennyit tudok. Örömmel és vidámsággal akarom megtölteni minden napomat addig, amíg ezen a földön élek. A humor nekem gyógyír, a vidám szív pedig a legjobb orvosság. És példa akarok lenni magam és mások előtt is. Hogy ha valaki megkap egy ilyen vagy hasonló diagnózist, akkor tudja, hogy így is hozzá lehet állni. 

Szóval amikor az eredményhirdető doktornőhöz mentem a szülinapom előtt 2 nappal, és elmondta, amit már kábé tudtam, akkor megkérdeztem tőle, hogy téli kabátot vegyek-e még? Azonnal reagált, és jól, bíztatott, hogy azt mindenképpen! 

A sebészdokitól is megkérdeztem ugyanezt, rákontrázott: tartós tejet is bátran. - Nekem egyszerűen kell ez! Hogy nevetni tudjak magamon, a helyzeten. Mert a sírás, kedveseim, nem segít! Lehet, és kell, meg megkönnyebbülést hoz, de nem akarom bánatosan tölteni a kezelés hónapjait. 

Az első kemó után 10-12 nappal kezd el hullani a haj. (Nem mindenkinél, engem is mindenki bíztatott, hogy talán marad a hajam.). A 13-14. napon már nem mertem beletúrni, mert csomókban jött ki. Úgyhogy írtam egy kedves barátnőmnek, aki korábban felajánlotta, hogy lenullázza a fejemet haj témában. Átjött hozzám, bontottam egy ProSecco-t (ami persze nem maradt meg bennem...), és betettem jó hangosan Gloria Gaynor: I will survive című dalát. Így nem volt olyan hangos a hajnyíró zúgása. Azt gondoltam, meg fog viselni, egy-két nappal előtte még pityeregtem, ha erre gondoltam. De nem! Persze először kicsit felnyírta, mert mindig szerettem volna olyan vagány Pink-es sérót, szóval kipróbáltam. Aztán kicsit bátrabban tolta fel a fülem mellett, amíg már csak felül maradt hajam. Hát... az is rohadt jól állt. És aztán uccu neki, letolta teljesen. 

És képzeljétek el! Rohadtul szép a fejformám!!! :D :D :D 

Szerencsés vagyok, hogy ősz van, mert azért fázik a fejem, de sapit tudok húzni. 

Parókából pedig már többfélém is van:

A barátnőmtől kaptam az elsőt, egy rózsaszín, félhosszú, kicsit hullámos hajat. Über jól néz ki! Ez a hétvégi és a bulis hajam lesz. Beszerzett egy barnát is, az olyan középkorú, visszafogott stílus, szerintem azt fogom a legritkábban hordani.

A parókaboltban kiválasztottam egyet, egy barna, szőke melírozott, frufrus, hátul felnyírt fazonút - ez az irodai avagy a hivatalos hajam.

TB-re lehet venni párezer forintért, úgyhogy vettem egy kurvás-szőkét, ami pontosan olyan, mint a Micsoda nő! című filmben Julia Roberts aka Vivien parókája: kleopátra fazon frufruval. Amúgy ez a legkényelmesebb, nem szorít, sapka alá szuper, oldalt kilóg és így nincs golyófejem. 

És lehet venni olyat is, ami egy kiegészítő: csak frufru és kétoldalt egy-egy tincs, sapi alá remek. 

Az első gondolatom az volt, oké, de ahogy megyek a metró irányába, ott van egy szélcsatorna, ahol mindig akkor szélvihar van: nem repül le a fejemről? És majd kergetem??? Úgyhogy első nap kapucnis kabátban mentem, és jól ráhúztam a fejemre ott is, meg a metróban is, ahol azért a szerelvény nyomja maga előtt a levegőt, ott attól tartottam, hogy a metróüvegre, a vezető arca elé repül a hajam, és a frászt hozom rá. 

De nem történt ilyen, beértem a munkahelyemre, de azért kértem a kollégáimat, hogy ha netán magasabb lenne a homlokom, mint ami indokolt, szóljanak rám... 

Elfogadom tehát azt, ami van, amin nem tudok változtatni. De azon tudok változtatni, hogy hogyan állok hozzá. Hogy hogyan döntök a hozzáállásomról, amik az érzéseimet befolyásolják. Dönthetek arról, hogy sírva fekszem egész nap, vagy találkozom a barátaimmal, koncertre megyek, nevetek magamon, mert megtehetem. Dönthetek arról, melyik hajamban indulok el otthonról. (Eddig csak azon stresszeltem, mit vegyek fel reggel, most már azt is el kell döntenem, melyik hajam legyen aznap rajtam...)

Viszont ami jó ebben, hogy a zuhanyzás-hajmosással-hajszárítással nem fél órás program, hanem sminkeléssel együtt mindössze 10-15 perc, ergo gyorsabban elkészülök reggel. Nem kell samponra, balzsamra, hajfestékre költeni. Nem is alszom el a hajam.Nem hullik, nem kell bogyorítani reggel. Nem töredezik, nem kell extra hajápolás. A fodrászt csak azért nem említem, mert sose jártam, mindig magamnak vágtam-festettem, illetve ha eljutottam hozzá, akkor a fodrász barátnőm vágta le, ami kb fél évig jó volt. 

A parókás sztoriról egyébként eszembe is jutott rögtön a Shrek 4, az idevágó részt be is linkelem: