Az önismeret mindig is érdekelt, de valahol mélyen féltem is attól, kivel találkozom, ha alaposabban megismerem magam. :D

Tavaly elkezdtem egy szakirányú, diplomát adó, 1 éves coach képzést, amely során olyan mélységekbe és magasságokba jutottam el, amit máshol nem, vagy csak hosszú évek alatt tanultam volna meg. 

Idén (2023-ban, tudod, kedvenc évem!) diplomáztam egy olyan brilliáns, inspiráló csapatban, intézményben, ami örökre meghatározó élmény lesz. 

Mert nem csak megtanították, és azonnal alkalmazni is kezdtük, de mi magunk voltunk egymás ügyfelei a beszélgetések során. 

A második félév végére már eljutottam addig, hogy nincs olyan apró-cseprő témám, amit be tudnék vinni, azt az egy-két nagyot meg nem mertem (hogy ezek mik, későbbi bejegyzésekben lesz róla szó). 

A képzés során tehát sokat változtam, tanultam magamról, például egy háromperces gyakorlat során: 

Érték-háromszögnek hívják, az értékek közül, ami számodra fontos, vagy foglalkoznál vele, kiválasztasz egyet, én a kedvességet választottam. A lényege, hogy a háromszög egyik sarkán felteszed a kérdést: Mennyire vagyok kedves másokhoz? Ó, én nagyon, mindig igyekszem mindenkivel a lehető legjobban bánni. Másik sarok: Mennyire kedvesek mások velem? Általában azok, mert karma, meg visszakapom, néha persze nem. A harmadik pont viszont: Én mennyire vagyok kedves magamhoz? 

Egész életemben kíméltem másokat, mindenkibe és mindenbe 100-120%-ot adtam, magamat nem kímélve, sőt inkább háttérbe szorítva, adtam, adtam, és sosem kértem. Mert az önző. Mert önzőnek lenni nem jó. Mert az önzés gonosz dolog. Nem mondtam ki, amit gondolok. Nem vettem meg magamnak, amit szerettem volna, vagy amire szükségem lett volna. De neki megvettem, kifizettem, odaadtam, csak hogy ő boldog legyen, hogy szeressen, hogy rólam nehogy azt gondolja, hogy milyen önző, rossz ember vagyok. 

Érzitek, hogy mekkora barom voltam??? :D :D :D 

Ott elindult bennem valami már, de nem mélyedtem el teljesen ebben a "hogyan szeressem magam igazán és jól" kérdéskörben, ezért az univerzum gondolt egyet, és azt mondta: Oké, tök jó, ügyesen elindultál, de ez nem elég! Akkor még egy kis lecke, hogy jól bele tudj mélyedni a témába!

Hogy a bejegyzés címére visszautaljak, az önismeret útján sikerült egy jó nagy adag sza@rba lépnem, ami a mellrák diagnózis volt. Újra eszembe jut az első este, amikor órákon át sírtam, amikor felmerült bennem a kérdés: Mit tanulhatok ebből? 

Az első vizsgálat után azonban pár nappal el is vittem az "ügyet" coachingba, mert ha már diplomáztam idén belőle, hát legyen haszna. Feketeöves coach-csoporttársam, Évi volt a coach-om, és egy elég szép lista jött ki arról, amit nem csináltam még, de mindig szerettem volna. Amit sosem engedtem meg magamnak. De mindig kellett volna. Ami nem önzés, csak önmagam szeretete. Kedvesség saját magamhoz. Amiben szerintem mindannyian csak azt a mondatot hallanánk a vizsgán, hogy "Ülj le, fiam, egyes!"

Azóta egy egy fontossal még bővült: egyszerűen élvezni a pillanatot! Ami persze egy nagy lufi, meg közhely, de amikor megérint a halál szele, bármennyire is szörnyen hangzik ez, rájössz, hogy tényleg véges az idő. És minél kevesebb van belőle, annál értékesebb. 

Jó hír a dokiktól, akik eddig láttak, majdnem mindegyiktől kérdeztem, hogy télikabátot vegyek-e, amire automatikusan jött a válasz: nyugodtan, sőt, tartós tejet is! 

A sz@rba lépés egyébként a népi előrejelzések szerint szerencsét hoz, de ezt egy következő bejegyzésben fogom kifejteni...

KELL tehát a humor, kell a nevetés, kell, hogy ezen a helyzeten humorral legyek túl, és humorral legyek benne minden pillanatában tudatosan, és boldogságra, vidámságra törekedve, miközben kedves vagyok önmagamhoz, mert most -életemben először- én vagyok magamnak a legfontosabb!

És nem, ez nem önzés... Kurv@ra nem az!!!